Balázs, miért fontos ennyire a zenei oktatás a Waldorf iskolákban?
Mindenhol nagyon jelentős kellene, legyen a zene, az éneklés a gyerekek életében – legyen ez állami, vagy Waldorf iskola. Hogy miért, az összetett kérdés. Az éneklés – ha eléri a tanár, hogy a gyerekek ne kötelességből énekeljenek, hanem lelkesen – hatalmas örömforrás, és mint mély, művészi élmény, gyógyít is. Aki szívből énekel másokkal, az feltöltődik, ki tudja adni magából a stresszt, átéli, hogy egy közösséghez tartozik. Nincs még egy művészeti ág, amit ilyen sokan tudnak együtt művelni. Ez a középiskolásoknak különösen fontos; Nem vagyok egyedül, sőt, szükség van rám!
Tehát az egymásra való hatás a lényeg?
Az ének – főként – nem a gondolkodásról szól, hanem az érzésről. A zeneóra – az én felfogásom szerint – nem tantárgy, hanem lelkiállapot. A munkám erről szól – el tudom-e érni, hogy a diákok a sok fejhez szóló óra után, átforrósodjanak, szaporább legyen a pulzusuk, csatlakozzanak egy olyan világhoz, amiben nem a gondolatok, tények számítanak, hanem valami ősibb és mélyen emberi? És még az sem olyan nagyon fontos, hogy a végeredmény mennyire lesz tökéletes! Nem lemezfelvételt készítünk, nem közönségnek dolgozunk – hanem a belső átélésnek. Ez természetesen nem jelent igénytelenséget, csak a hangsúly máshol van.
Neked miért fontos a zenetanítás?
Elég figyelemzavaros gyerek voltam – utólag így látom. Rettenetesen rosszul éreztem magam az iskolában, bukdácsoltam, az ellenőrzőm bűnlajstrom volt. A gyenge tanulmányi eredményeket humorizálással, hülyéskedéssel próbáltam kompenzálni. Nagyon kevés dologhoz tudtam kapcsolódni, ezek közül a zene volt az egyik. Már óvodás koromban a tollas ütőt fogtam, mint gitárt a kezemben, és órákon át játszottam az Illés számokat otthon. A zene, a képzőművészet, az irodalom mindig elvarázsolt – akkor teljes figyelemmel tudok jelen lenni a világban, ha ezeken keresztül kapcsolódom hozzá. Azt látom, hogy ma sok hasonló gonddal küszködő gyerek nem találja a helyét, velük nagyon erősen együtt tudok érezni, ez segíti a munkámat.
Te zenéltél is valóban.
21 évig voltam zenész, a Makám együttesben, ezért nagyon más a hozzáállásom a zenetanításhoz. Láttam, hogyan születik egy zene, tudom, milyen öröm zenélni, ezzel másnak is örömet okozni. Van bennem némi gátlástalanság is a megírt zenével kapcsolatban. Bátran írom át, változtatok a zenén, hogy a gyerekeknek jobb legyen.
Balázs, melyik volt a kedvenc produkció, amit a gyerekekkel csináltál?
Nincs kedvenc, csak legkedvesebbek vannak. Ez a koncert, amit most adtunk, köztük van. Nem minden évfolyammal lehet ilyet csinálni, náluk már látszott 9.-ben, hogy nagyon erős a zenéhez való kötődésük. És ami most történt, hogy gyerekek tanították meg a szólamokat a kórusnak és egy társuk vezényelt, és hogy annyira fontos volt nekik ez a koncert, hogy ott volt majdnem mindenki az évfolyamból, és hogy ilyen szépen énekeltek, az nekem a csúcs. Pedig tudom, hallom, hogy van, aki hamisan énekel – de nem ez a lényeg. Ott volt, boldog volt, részese volt ennek az élménynek.
Gondolom a szólóestek is a legkedvesebbek közé tartoznak.
Az is a csoda – minden évben. Ott nagyon-nagyon komoly dolgok tudnak történni egyes diákokban. Aki gátlásos, nem bízik magában, bujkál, a peremen van – és egyszer csak kiáll több száz ember elé, és megmutatja magát és a hangját – az felbecsülhetetlen. Ott sem a zenei színvonal, ami érdekel elsősorban – hanem az, hogy kiállnak, egyfajta beavatásként. Saját magamat sem profi zenésznek gondolom, nekem az a dolgom, hogy a gyerekeket lelkesítsem, és támogassam a zenén keresztül. Szívesebben élnék olyan országban, ahol nem az élsport erős, hanem a tömegeknek van lehetőségük jó körülmények között, rendszeresen sportolni, ahol nem pár muzsikus világsztár van, hanem ahol mindenki énekel.
Ez pedig a magyarországi Waldorf-iskolák egyesített kórusa – Balázs itt az zenészek között – https://www.youtube.com/watch?v=RtE6XdHU-HE&t=1982s
Balázs
