Nagyon nehéz spoilerezés nélkül írni róla.
A főszereplő, Nagy Vencel ugyan vak(ká válik), de egy év betegállomány után újra keresőképesnek titulálják. Innentől kezdve el is kezdi úgy élni az életét, mintha látna. Emögött maga a gondolat nagyon tetszett, hogy ha valamit igazán szeretnénk és el is hisszük, akkor nincs olyan akadály, ami megállíthatna minket. De közben teljesen szürreális, ahogy például autót vezet vagy végzi betűszedői munkáját. Felesége és kollégái is ott támogatják, ahol csak tudják.
Vencel teljes embernek érzi magát és boldog. Ami átcsap abba, hogy ő mindent elért, miért éljen tovább. “Akkor félórája a gangra ugrálok ki?” – azért elég groteszk. Majd körülbelül ezzel együtt az egész darab elindul egy durvább irányba, ami az embert kicsit lehozza az életről. Az addig amúgy szomorú, de szórakoztató történetből lesz egy, ahol a nézőre ráfagy a mosoly. Főleg mikor a közönség a reggeli jelenetnél meglátja Vencel feleségét.
Később főszereplőnknél elismerik, hogy nem lát és így nem kell dolgoznia tovább, de ezzel minden hite és életöröme újra elvész. Kicsit olyan, mint mikor egy nem támogató közegben az ember elhiszi magáról, hogy nem értékes vagy nem képes semmire. De hogy ebben a helyzetben mi lesz vele, azt már nem árulnám el.
Horváth Jenny díszletét kiemelném még így a végén, aki korábban már említette nekünk ezt a munkáját. Igazából szekrények, melyek különböző beállításokkal újabb tereket nyitnak meg. Nagyon kreatív megoldás, rengeteg dolog megjelenítésére alkalmas.
Fontos előadás, amin és ehhez hasonló helyzeteken bőven van mit gondolkodni.
Az előadás hivatalos oldala: https://www.vigszinhaz.hu/Csoda
Fényképek: Juhász Sára
Sára
