Laci milyen érzés a kiállításod utolsó napján itt lenni?
Van benne egy kis szomorúság, hiányérzet, hogy nem lesz benne a napjaimban, hogy arra gondoljak, vajon ki nézi meg.
Mikor kezdődött ez a kiállítás?
Pont egy évvel ezelőtt tudtam meg, hogy lesz ez a kiállítás. Azóta tervezem fejben, hogy milyen lesz. Mivel ez egy szép nagy tér, arra gondoltam, hogy azt a pár régi, de nagyon kedves képemet, amiket még a főiskola utolsó éveiben festettem – összehozom a mostani képeimmel. Adok nekik egy esélyt, hogy éljenek még egy hónapig.
Tényleg nincs hatalmas különbség az akkori és mostani képek között.
Ez azt mutatja, hogy nem változtam. Azt szoktam mondani – agyilag nem nagyon változom – csak testileg.
Ez jó?
Talán jó, talán jobb lenne, ha testileg sem változnék. A mentalitásom ugyanaz, mint 30-40 éve – ez jó.
Nem hiszel a változásban?
Az állandó változásban hiszek, de a képeim a figuralitásban, az ecsetkezelésben nem változtak. Erre törekedtem is. Ebben hiszek, hogy az ecsetkezelés a legfontosabb – hogyan van kezelve a festék, az ecset mozdulatai milyenek, hogyan folyik le – ezek nekem nagyon fontosak. Nagyon örültem, hogy a megnyitón erről is volt szó Kovács Kriszta megnyitójában.
Most a képek haza kerülnek?
Haza – az én képeim a Várfok Galéria raktárába kerülnek, ez a haza. Arra gondoltam, hogy az eddig otthon a falnak támasztott régi képeimet is oda küldöm. Múlt és jelen – legyen egyben.
A fotón Szotyori László egy főiskolás kori önarcképe előtt.
Balázs
