Jenny, mi a feladata a díszlettervezőnek? Mikor és hogyan kapcsolódik be egy előadás próbafolyamatába?
Nagy vonalakban a folyamat az, hogy tavasz elején elkezdik az igazgatók és a művészeti vezetők összeállítani az évadtervet. Milyen előadásokat szeretnének, melyik rendezőket kérjék fel – ebből kristályosodik ki, hogy ki milyen darabokkal szeretne foglalkozni, miből készítenének előadást, és végül ezek alapján áll össze a színház következő évada. Minket már a felkért rendező hív a konkrét munkára – így azt lehet mondani, hogy tavasszal és nyáron nagyjából összeáll a díszlettervezők következő évi, vagy akár a következő utáni évada is a naptár szerint. Persze mindig vannak csúszások, meg olyanok is, amik utolsó pillanatban derülnek ki, ezt akkor tudja az ember eldönteni, hogy éppen belefér-e az idejébe.
Akkor előre tudod a darabot, amin dolgozni fogsz.
Ez nem ennyire pragmatikusan tervezhető. Ha klasszikus a darab, mint például Shakespeare, vagy Molière, azt persze el tudod olvasni előre. Viszont van olyan is, mint Fábián Péter, akivel sokat dolgozom, aki mindig új, saját szöveget készít. Ilyenkor legtöbb esetben az olvasópróbára lesz csak szöveg, valamikor még akkorra is csak egy része készül el. Ebben az esetben csak koncepcióról, történetvázról tudsz előzetesen beszélgetni a rendezővel, hogy milyen teret tudna használni az előadáshoz. Amennyire eddigi munkáim során általánosíthatok, ilyenkor talán inkább realistább díszletek szoktak születni, mert maguk a szituációk, amikből kiindulnak, ilyen tereket igényelnek, de végül is ez sem általános. Viszont klasszikusoknál sokszor lehet jóval elvontabb térben gondolkodni – legalábbis az én eddigi munkáimban ez volt a jellemző. A jelmezek esetében ez még problematikusabb, mivel pontosan tudni kell kik milyen szerepet játszanak, és a szöveg nélkül nagyon sokat kell arról beszélgetni, hogy milyen karakterek jelenjenek meg az előadásban.
És mi van akkor, ha esetleg az olvasópróbára sincs kész szöveg?
Ez is előfordul. Olyankor inkább a jelmezeknél érzem, hogy sokkal nehezebb, mert ott még nincs karakter, még nem tudsz mihez nyúlni a szöveg alapján sem. Ilyenkor a jelmeztervezés egy kicsit csúszni szokott, már amennyire a próbafolyamat ideje ezt megengedni. Viszont a díszletet nem lehet utolsó pillanatra hagyni, mert annak a legyártására több idő kell. A díszlet tervezési szakasza nagyjából az olvasópróbáig tart, utána van egy tervelfogadás, amikor a színház vezetőségének prezentálod, hogy mit találtatok ki, és ha elfogadják – általában el szokták – akkor indul a gyártás. Így a próbafolyamat utolsó egy-két hetére beáll a díszlet is. A jelmezeket tekintve normális esetben ugyanezek a határidők, esetleg egy-két hetes csúszás szokott az elején lenni, amit a végén persze be kell hozni, hiszen a bemutató attól még ugyanakkor van, és a főpróbahéten már díszletben és jelmezben próbálunk.
Ez elég szoros határidő.
Minden színházban más a folyamat. Akinek van saját műhelye ott egyszerűbb, ahol nincs, ott külső gyártók között pályáztatni kell, árajánlatot bekérni, hogy ki készítse el a díszletet. Az Operában, amikor az Eiffel Műhelyházba terveztem a Figarót, akkor már nyolc hónappal hamarabb le kellett adni a műszaki rajzokat. Most például a Vígszínház Házi Színpadára tervezek egy díszletet a Csoda című előadáshoz (rendező: Dino Benjámin), ahol a koreográfia miatt már az első próbákra kérték, hogy álljon be a kész díszlet.
A Figaro³ fotói: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház
Szóval nagy az öröm, amikor megérkezik végre a díszlet?
Igen, persze. Sőt, valamikor apróságnak tűnő dolgokból alakulnak ki váratlan nehézségek. Például a Kamrában, a 2023 decemberében bemutatott Pekingi őszben, a második felvonás narancssárga szőre roppant kalandos úton került hozzánk. Már nyáron beszéltem egy méteráru beszerzővel (nagyon kevesen foglalkoznak itthon ilyen mennyiségben színes szőrökkel), hogy időben megérkezzen az a speciális árnyalatú, „pipacspiros”, középhosszú műszőr, amit kiválasztottunk. Megrendeltük, és a beszerző október végére ígérte a beszállítást, amit ő maga hozott be, mert pont akkor ment Fehéroroszországba, ahol ezeket az anyagokat gyártják. Ez akkor azt jelentette, hogy bőven lesz idő kigurítani a térben, beszabni, dolgozni vele. Aztán októberben naponta többször hívtam a hölgyet, hogy úton van-e már. A kolléganője a boltban közben szólt, hogy elindult a beszerzés, de ez a gyár valahol a világ végén van Fehéroroszországban, ahol nincsen térerő, és földút vezet oda, így egyátalán nem tudtunk vele kontaktba lépni. Fogalmam sem volt, hogy lesz-e szőr, vagy sem, pedig ugye jelen esetben, ha szőr nincs, akkor nincs díszlet sem. Háromheti elkeseredett telefonálgatás után egyszer csak kaptam Viberen egy üzenetet, hogy fixáljuk le a megrendelést, mert a hölgy kint van a gyárban, és a visszaúttal hozzák is haza. Nagyon megkönnyebbültem. Aztán sajnos volt még vele bonyodalom, mert beragadt hetekre a határon, így szinte épphogy időben érkezett meg a főpróbahétre. Nagyon gyorsan kellett vele dolgoznunk. Az élet és a körülmények nagyon közbe tudnak szólni, de nagy boldogság, amikor a színpadon látjuk azt, amit addig csak elképzeltünk.
A pipacspiros szőrme a Pekingi Őszben – fotó: Dömölky Dániel
A díszlet a bemutatóig, ugyanúgy változhat a próba alatt?
Persze, a bemutatóig semmi nem biztos. Általában változtatunk is – de nem nagy dolgokon. Pici praktikus dolgok derülnek ki a próbákon a díszletben. Egy küszöb útban van, kell egy akasztó a jelmeznek – ilyenek. Ilyenkor nagyon jó, ha a színháznak van saját műhelye, az megkönnyíti ezeknek az apróságoknak a gyors lebonyolítását. Koncepcionális változtatásokra nagyon ritkán kerül sor, velem talán még nem is volt ilyen.
A díszítők partnerek ezekben a folyamatokban?
Szerintem a díszítők hozzáállása leginkább a színpadmester hozzáállásától függ. Ha a színpadmester karakán, és tisztelettel kommunikál a díszlettervezővel, akkor a díszítők is ezt követik. Nyilván ők másként látják az egész munkát, és általában fáradtak, iszonyú sokat kell túlórázniuk. Kemény fizikai munkát végeznek, és ezt becsülnünk kell, hiszen nélkülük nem lenne díszlet. A kölcsönös tisztelet, egy mosoly, köszönés csodákra képes. Persze nem mindig sikerül, de én általában igyekszem mindenkinek a nevét megtanulni, beszélni velük is, mert a partnerség nekik is jólesik.
Úgy néz ki, elég határozottnak kell legyen egy tervezőnek – milyen ez nőként?
Én szeretek nő lenni, de alapvetően azon igyekszem, hogy ne ez határozza meg a tervezői attitűdömet. A megbízhatóság, a pontosság, és persze a kreativitás azok, amik a pályán tartanak egy tervezőt. Persze nem szabad olyannak lenni, akit meg lehet enni reggelire. Pályakezdőként könnyebben próbáltak meg kikezdeni – minden értelemben. Volt, hogy egy díszítő puszit kért, mert egy igazítást kértem egy díszleten. Ezen fel lehet háborodni, de nekem valahogy mindig sikerült humorral kezelni ezeket a dolgokat. Szerintem ez személyiségfüggő is, hogy ki az, aki ettől bezárkózik, és ki az, aki inkább elvicceli – én azt hiszem, inkább az utóbbi vagyok. Persze ezek nem nagy dolgok, ennél durvább esetek velem (szerencsére) nem történtek, így nem is szeretném elbagatellizálni, ha valakit esetleg komolyabban célkeresztbe vesznek. Alapvetően soha nem kezeltek kevesebbnek azért, mert nő vagyok.
Jenny, te dolgozol a Katonában, ahol mostanság nagyon vagány díszletek születnek – ez a Katona szellemiségéből fakad?
Minden helynek van szellemisége, de persze a lépték is más. Amit a Pekingi őszben meg lehetett csinálni, azt a Vígszínház nagyszínpadán lehetetlen lenne. Nézőként is másképp ülsz be egy betonfalú büféből a fekete székekre, mint egy aranystukkós ezerfős vörös bársony nézőtérre. Más élmény – és más feladat a díszlettervezőnek. A Vígben 25 évesen terveztem díszletet a nagyszínpadra, ott még ezzel nem voltam teljesen tisztában. Aztán legközelebb a Figaró volt, amit körülbelül az a léptékű tervezési feladat volt – ott már képben voltam, másként néztem, és másként kezeltem a távolságokat. Közeli, részlet gazdag, ízes dolgokat sokkal könnyebb kisebb terekbe tervezni, mert a néző is máshogy érzékeli ezeket, zsigeri élményként hat rájuk. Egy egyszerű dolgot mondok: egy nagyszínpadon olyan erős sminkeket használnak, hogy elborzadsz, ha közel mész a színészekhez, pedig ez kell ahhoz, hogy 50 méterről is láthassa a néző a színész egy pillantását. Meg kell tanulni a teret és a távolságokat használni.
Jobban szeretsz a kisebb terekben dolgozni?
Nem az, hogy jobban szeretek, hanem szerintem az embernek, az emberi szemnek ezek az arányok testközelebbiek. Amikor a Vígszínház épült, egészen más típusú díszletek és más típusú színjátszás volt. Kitöltötték a színpadot, most már más a színházi igény is. Hozzám közelebb állnak a nem hatalmas belmagasságú színpadok – a nézők is hamarabb bekapcsolódnak egy előadásba. Talán azt mondhatnám, hogy a „közepes” méretű színpadok, amiket legjobban élvezek. Ahol lehet nagyot álmodni, de cizellálni is.
Mint például a Katona?
Mint például a Katona nagyszínpada, igen. Ami ott nagyon izgalmas, hogy viszonylag alacsony, viszont nagyon széles, tehát olyan, mintha egy vadnyugati szélesvásznú mozi arányában kellene gondolkozni. A Moszkva-Peking transzszimfóniában a halszemoptikás tér ezért működött nagyon jól. A Pesti Színház léptékét is nagyon szeretem, de a kihívást jelentő kisebb tereket is, mint a Radnóti és Kamra.
Végezetül beszéljünk arról, melyik volt a kedvenc díszleted?
Még a régi SZFE-n az egyik kisebb teremben csináltuk Kovács D. Danival a Gyévuskát. Ott nem volt nagy díszlet, igazából szinte semmi nem volt, de az volt az a próbafolyamat, amikor azt éreztem, hogy én a világ legfontosabb dolgában veszek részt. Hazafele énekeltem magamban a dalokat, az volt nekem az etalon színházi élményem, ami nagyon-nagyon megerősített engem abban, ahogy én ezt akarom csinálni.
Azt már inkább nehéz megfogalmazni, hogy melyik a kedvenc saját díszletem. Azt hiszem, olyan vagyok, aki megcsinál valamit, aztán megutálja, és kell tíz év, hogy rájöjjön, hogy „na, azért nem is volt ez olyan rossz”. De például a Pesti Színházban a Don Juan (rendező: Kovács D. Dániel) sokáig egy olyan munka volt, amire azt mondtam, hogy az nekem kiemelkedően fontos és jól is sikerült. Sőt, pályáztam vele a World Stage Design kiállításra, ami egy ötévente megrendezésre kerülő nemzetközi kiállítás, amire a világ összes tervezője beadhatja az azelőtti öt évben elkészült munkáiból a szerinte legjobbakat. Bejutott a Don Juan, és nem csak az én munkám szerepelt a legjobbak között, hanem Kálmán Eszteré és Nagy Fruzsié is, aki végül megnyerte a jelmez kategóriát. Ez nagyon nagy büszkeség, csak sajnos nem hallanak róla elegen.
Don Juan – fotó: Vígszínház / Dömölky Dániel
Legújabb tervek?
Illusztrációkat szeretnék készíteni a tervezés mellett – ez pár éve merült fel bennem, elvégeztem egy kétéves képzést is. Néha azt érzem, hogy szeretnék jegesmedvéket, vagy bármi mást szabadon, örömből rajzolni, nem csak a zártszelvény falak műszaki rajzait, hiszen ez a díszlettervező számára – legalábbis nekem – a kevésbé kedvelt része a munkánknak. Persze dolgozom is, március elején mutatják be Szegedi Nemzeti Színházban a Gazdálkodj okosan!-t az én jelmezeimmel, ráadásul ennek az előadásnak a plakátját is én terveztem.
Nézzétek meg Jenny színpadi világát a Pekingi őszben: https://katonajozsefszinhaz.hu/eloadasok/bemutatok/43697-pekingi-osz, vagy a jelmezeit Szegeden a Gazdálkodj Okosan!-ban : https://szinhaz.szeged.hu/bemutatok/gazdalkodj-okosan
Horváth Jenny portréját Dömölky Dániel készítette az Üvegfigurák olvasópróbáján.
Balázs