Szerintem nagyon vicces az, hogy minden színész interjúban, alapvetően két formula létezik arra a kérdésre, hogy miért és mikor és hogyan döntöttek e mellett a pálya mellett; az egyik formula, hogy kiskora óta erre készül, a másik pedig az, hogy ő nem akart színész lenni, de…
Én az elsőbe tartozom, nekem édesanyámék is ezzel foglalkoznak, és kissrác koromban, anyukám igazgatta a szekszárdi Német Színházat. Ott nőttem föl tulajdonképpen, és nagyon elvarázsolt az egész közeg – tudom, hogy ez nagyon általánosan hangzik, de nem tudok konkrétabb lenni.
Miért fontos ez számodra?
Azt hiszem, nem tudnék mást csinálni. A színház szelep, olyan emberek számára, akik ezt az energiát, ezt a feszültséget, ami bennük van, nem tudnák máshol kiszelelni, mint a színjátszáson keresztül. Én legalábbis biztos, hogy ezt érzem – bizonyos értelemben egészen öncélú.
Bátor ezt így kimondani.
Lehet, de attól, hogy én nagyon kicsiként, már ennek a közegnek akaratlanul is a része voltam, ezért bennem az, hogy mikor mi volt a fontos, az nagyon elhatárolódik – szakaszolódik. Először egy játszótér volt, igazából strukturált őrültködés. Akkor ki tudtam élni, a játszásra való igényemet kölyökként, de közben még az ADHD-mat is gyógyította – mert ott voltak szabályok. Aztán, amikor gimibe kerültem, amikor már tanulni kezdtem a színészetet, akkor a személyiségfejlődésemmel volt kapcsolatban. Mindent ezen keresztül tanultam meg magamról – mondjuk a szexen kívül – de tényleg, ami a személyiségemet illette, az ezen keresztül lett azzá, ami lettem akkor, vagy vagyok most. Amikor meg egyetemre kerültem, akkor ott az első két-három évben az volt a fontos, hogy ennek a technikai részét elsajátítsam. Mesterség jellege lett. Az egyetem vége felé, pedig nyílik meg minden. Most azt gondolom, hogy a közösség része a legfontosabb számomra, és az, hogy ezeken a közösségeken keresztül, akikkel együtt dolgozom, meg azokon a szerepeken keresztül, amiket csinálok – én is és a közösség is egyre jobbak vagyunk.
Ezt kifejted – főleg magadra vonatkoztatva?
Minél jobb munkákban veszek részt, annál jobb emberré tudok lenni.
A pozitív hősök, adnak hozzám – ez érthető szerintem. Közben a negatív hősök elveszik az éleimet valahogy – mostanában sok ilyen igazán szemét figurát csináltam, mint amilyen vagyok is sokszor, de, hogy ez valahogy szépen le tudja gömbölyíteni az éles részeimet. Legalábbis így tapasztalom, hogy a szemétségre való hajlamomat, a szerep és a közösség is gyógyítja.
Tehát magyarul neked a színészet az maga az élet.
Iszonyatos kíváncsiság él bennem az emberek felé, és ez nem jelenti azt, hogy a legvidámabb, áloptimistább, szociális jelenség lennék, mert nem minden esetben vagyok az, csak, másokra sokszor, sokkal behatóbban tudok figyelni, mint saját magamra. Így ezek a megfigyelések a szerepeken át hatnak rám.
Ez az azonosulás a szereppel?
Hogy te mennyire vagy benne egy a karakterben, az a te titkod. Lehet pár százaléknyi, de lehet majdnem száz is. A szerepformálásról azt tanítják, hogy ki kell találnod azt, hogy mi a titka az adott figurának, amit játszol – ehhez senkinek semmi köze, se a kollégáknak, se a rendezőknek – de ez tényleg élettel telivé teszi a karaktert – közben csak a játék része. Ez a játék akkor válik teljessé, amikor találkozik a közönséggel – és amikor interakció keletkezik a színpad és a nézőtér között – azok nagyon felemelő pillanatok, rengeteg energiát ad vissza a taps. Ezért (is) érdemes csinálni.
Ionescu Raulról fényképet Hirling Bálint készítette
Balázs
