Előző interjúnkban eljutottunk a művészetig a kultúra meghatározásában. Egyértelmű volt, hogy Nagy Mercédeszt az egykori Műértő, ma A mű online művészeti folyóirat szerkesztőjét is megkérdezzük: ő mit gondol a kultúráról. (Mindez 2024-ben volt aktuális, de mivel újra előkerült a riport , és most is nagyon szeretem – megváltoztattam az időbélyegzőjét, hogy újra a nyitó oldalon legyen.)
Arra a kérdésre, hogy mennyire apolitikus a mai ifjúság, azt hiszem április 12-én elég egyértelműen megkaptuk a választ. De lássuk be, ennek azért már korábban is pupillatágító nyomatékossággal adtak hangot koncerteken, baszta is a csőrét a felmenőbb generációknak, akik még ahhoz voltak szokva, hogy a fiatalok csak ne szóljanak bele a közéletbe, tanuljanak, figyeljenek, az a nagyok, az öregek játszótere. Velük is így volt, nekik se legyen máshogy. Különben is elcseszett egy nemzedék ez, telefonnal a fejükön élnek, mit is tudhatnának a világról.
Sokan és sokféleképpen szólaltak meg a kultúra megújulásával kapcsolatban az utóbbi időben, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) tulajdonolta Műcsarnokról mégis mindenki mélyen hallgat. Pedig amióta az Orbán-kormány az MMA megalapításával elinflálta a kortárs képzőművészetet, az intézmény hű kiskutyaként asszisztál a folyamathoz. Lehetővé tették, hogy a „haverok” kapják a zsíros apanázst, és elhallgattassák mindazokat, akik nem az ő kottájukból játszanak. Létrehozták a „konzervatív kortárs” oximoronját, és azóta is dohszagúbbnál dohszagúbb tárlatokkal szórakoztatják a nagyérdeműt.
Tarnóczi Jakab a Rekviemmel végleg bebizonyította, hogy rég kinőtte az ígéretes tehetség kategóriát: ő már egy markáns, saját világot építő alkotó, aki valódi nemzedékváltást hozott a Katona József Színház és a hazai színjátszás életébe. Míg korábbi sikerei, az Extázis vagy a Melancholy Room szélesebb társadalmi keresztmetszetet mutattak be, itt egyetlen budapesti értelmiségi család mikroszkóp alá tett hétköznapjain keresztül mutatja be a széteső értelmiség öröklött traumáit.
A Nouvelle Vague, Richard Linklater filmje dialógusba lép Godard „Breathless” című filmnyelvével. Az alkotói folyamat kezdeti bizonytalanságába, a spontán inspiráció nyugodt várakozásába kapunk betekintést. A negyedik fal áttörésével visszaránt az 1960-as évekbe, Párizs utcáira. Valóban képes újat mutatni, vagy inkább tisztelgés marad?
Ez azért nem olyan jó hír annak, aki úgy dönt, hogy megnézi az Örkény Színház pénteken bemutatott, Országkórus című előadását a Merlinben, mert abban háromszor szembesítik a nézőt Magyarország rögvalóságával a gyermekvállalás és a gyermeknemzés terén – méghozzá háromféle interpretációban.
A FUGÁ-ba szeretek csak úgy betévedni, mert valahogy mindig történik valami meglepő. Aznap este sem tudtam pontosan, mit keresek, vagy hogy egyáltalán keresek e valamit, de valamit mégis megtaláltam. Direkt
nem olvastam utána a kiállításnak, mert szeretem, ha a dolgok maguktól történnek, ha a meglepetés maga az élmény. Amikor beléptem, valami furcsa, szinte zavarba ejtő érzés fogott el. A képek nem engedtek pislogni, mintha figyelnének engem is, a gondolataim is. A képek mellé társuló verseket olvasva zavarosabbak lettek a
kérdéseim. Ekkor megszólított a képek festője, Laár Balázs.
Amikor beléptem Laár Balázs képei közé a FUGA pincéjébe, elkapott egy hangulat, amit csak az ismer, aki elég sokat volt jelen a kilencvenes években a budapesti éjszakában. A sötétben hirtelen ellibbent előttem a saját fiatalkorom: a bizonytalanságaim, a görcsös biztonságkeresésem, az átmulatott éjszakáim. Minden szembejövő portré furcsa tekintetében a válaszokat kutató, egykori énem robbant elém. Ott állt, és kíméletlenül nekem szegezte a kérdéseket: na, mondd meg azonnal, sikerült? Mi van most? Mi történik velünk abban az időben, ami azóta elfolyt?
Marina Abramović retrospektív az Albertina Modernben Vajon meddig bírja az emberi test? És meddig bírja a lélek, ha a szemünk előtt feszítik meg? Marina
Féléves mesterségvizsga a Ascher-Forgács színészosztályban a Freeszfén
