A Nouvelle Vague, Richard Linklater filmje dialógusba lép Godard „Breathless” című filmnyelvével. Az alkotói folyamat kezdeti bizonytalanságába, a spontán inspiráció nyugodt várakozásába kapunk betekintést. A negyedik fal áttörésével visszaránt az 1960-as évekbe, Párizs utcáira. Valóban képes újat mutatni, vagy inkább tisztelgés marad?
Ez azért nem olyan jó hír annak, aki úgy dönt, hogy megnézi az Örkény Színház pénteken bemutatott, Országkórus című előadását a Merlinben, mert abban háromszor szembesítik a nézőt Magyarország rögvalóságával a gyermekvállalás és a gyermeknemzés terén – méghozzá háromféle interpretációban.
A FUGÁ-ba szeretek csak úgy betévedni, mert valahogy mindig történik valami meglepő. Aznap este sem tudtam pontosan, mit keresek, vagy hogy egyáltalán keresek e valamit, de valamit mégis megtaláltam. Direkt
nem olvastam utána a kiállításnak, mert szeretem, ha a dolgok maguktól történnek, ha a meglepetés maga az élmény. Amikor beléptem, valami furcsa, szinte zavarba ejtő érzés fogott el. A képek nem engedtek pislogni, mintha figyelnének engem is, a gondolataim is. A képek mellé társuló verseket olvasva zavarosabbak lettek a
kérdéseim. Ekkor megszólított a képek festője, Laár Balázs.
Amikor beléptem Laár Balázs képei közé a FUGA pincéjébe, elkapott egy hangulat, amit csak az ismer, aki elég sokat volt jelen a kilencvenes években a budapesti éjszakában. A sötétben hirtelen ellibbent előttem a saját fiatalkorom: a bizonytalanságaim, a görcsös biztonságkeresésem, az átmulatott éjszakáim. Minden szembejövő portré furcsa tekintetében a válaszokat kutató, egykori énem robbant elém. Ott állt, és kíméletlenül nekem szegezte a kérdéseket: na, mondd meg azonnal, sikerült? Mi van most? Mi történik velünk abban az időben, ami azóta elfolyt?
Marina Abramović retrospektív az Albertina Modernben Vajon meddig bírja az emberi test? És meddig bírja a lélek, ha a szemünk előtt feszítik meg? Marina
Féléves mesterségvizsga a Ascher-Forgács színészosztályban a Freeszfén
Ó, hát hányszor idézünk vissza térgycsapkodva nagy (kis), nagy(kis)családi összejöveteleken bosszantó, olykor embert próbáló életeseményeket, amik akkor még fájdalommal is jártak, sírtunk, dühöngtünk, bizony szégyen (ide/oda), anyáztunk is, ha hirtelen haragunk szükségét látta kiszakítani belőlünk feladatot adva a bűntudatnak – hogy az évek, az emberi psziché és a túlélési ösztön végül legyint és bár az él nem tompul, ám humorrá nemesedik és vállalva a túlzás habzó gesztusát még a színesceruza is előkerül bizonyos részletek esetében, hogy még közösségibb legyen a felidézet röhögtető élménye. Mert a fájdalmakat legtöbbször eltúlozva tudjuk leginkább karikatúrává tenni – hogy feldolgozható és túlélhető legyen mindaz, ami valójában borzalom, s végül mégis emlékké szelídült az évek jótékony takarója alatt.
Szeretem, amikor egy könyvet jó kézbe venni. Ahogy a borító már szól hozzám.
Pintér Béla a saját eszközeivel tudatja velünk, hogy nem úgy van, hogy elmegyünk az előadására, megnézzük, talán még tetszik is, aztán hazamegyünk, és ott folytatjuk az életünket, ahol abbahagytuk. A Szutyok című előadás nem enged el. Alattomosan beeszi magát az ember fejébe, egy gyakorlott pszichológus sem csinálhatná szebben.
