Féléves mesterségvizsga a Ascher-Forgács színészosztályban a Freeszfén

Ó, hát hányszor idézünk vissza térgycsapkodva nagy (kis), nagy(kis)családi összejöveteleken bosszantó, olykor embert próbáló életeseményeket, amik akkor még fájdalommal is jártak, sírtunk, dühöngtünk, bizony szégyen (ide/oda), anyáztunk is, ha hirtelen haragunk szükségét látta kiszakítani belőlünk feladatot adva a bűntudatnak – hogy az évek, az emberi psziché és a túlélési ösztön végül legyint és bár az él nem tompul, ám humorrá nemesedik és vállalva a túlzás habzó gesztusát még a színesceruza is előkerül bizonyos részletek esetében, hogy még közösségibb legyen a felidézet röhögtető élménye. Mert a fájdalmakat legtöbbször eltúlozva tudjuk leginkább karikatúrává tenni – hogy feldolgozható és túlélhető legyen mindaz, ami valójában borzalom, s végül mégis emlékké szelídült az évek jótékony takarója alatt.

Pintér Béla a saját eszközeivel tudatja velünk, hogy nem úgy van, hogy elmegyünk az előadására, megnézzük, talán még tetszik is, aztán hazamegyünk, és ott folytatjuk az életünket, ahol abbahagytuk. A Szutyok című előadás nem enged el. Alattomosan beeszi magát az ember fejébe, egy gyakorlott pszichológus sem csinálhatná szebben.

Sokan szoktak sápítozni meg fanyalogni mikor a napi aktuálpolitika bekerül a színházi térbe. Minek mindig mindent belekeverni? Miért nem játszanak régi jó klasszikusokat? Abba viszont már kevesen és ritkán gondolnak bele, hogy azok a régi jó klasszikusok a maguk idejében ugyanúgy a saját korukra reflektáltak, sőt, egynémely Shakespeare konkrétabb volt a mai (legtöbbször csak utalás-szintű) célozgatásoknál. A konkrétumok elporladnak, a nevek többségét elfedi az időmúlás homálya és kutatás tárgyaivá lesznek, de arról már igazán nem a szerző tehet meg az évszázadok/tizedek múlva azt fókuszba toló színházak, hogy időről-időre körbe érünk és nemcsak a retró hódít, hanem nagyjából semmi sem változik.

Moby Dick