mozi, film, tévé
Barokk opera kabaré betétekkel – Trójában nem lesz háború az Örkény Színházban
Hatalmas tárgyalóasztal mikrofonokkal a színpad közepén, oldalt rogyásig tömött büfé, szembe vele zongora, szóval majdnem minden adott, ami egy nemzetek közti párbeszédet megkönnyíthet. Szükség is van rá, mert a helyzet nem egyszerű. A görög Heléna unalmas óráiban megszökött Párizzsal, Trója hercegével, de a görögök számot tartanak rá, olyannyira, hogy ha nem szolgáltatják nekik vissza, akkor háborút indítanak. Éppen ezt a háborút szeretné Hektor, Trója hadvezére elkerülni, de ezzel a szándékával még otthon is kisebbségben van. Így kezdődik az Örkény, Trójában nem lesz háború című új bemutatója, a folytatást pedig mindannyian tudjuk, de végig reméljük, hogy párhuzamos valóságba keveredhetünk és sikerül megúszni az elkerülhetetlent.
Nem minden hagyható a hátunk mögött
A Nouvelle Vague, Richard Linklater filmje dialógusba lép Godard „Breathless” című filmnyelvével. Az alkotói folyamat kezdeti bizonytalanságába, a spontán inspiráció nyugodt várakozásába kapunk betekintést. A negyedik fal áttörésével visszaránt az 1960-as évekbe, Párizs utcáira. Valóban képes újat mutatni, vagy inkább tisztelgés marad?
Egyet fizet, hármat vihet a Merlinben
Ez azért nem olyan jó hír annak, aki úgy dönt, hogy megnézi az Örkény Színház pénteken bemutatott, Országkórus című előadását a Merlinben, mert abban háromszor szembesítik a nézőt Magyarország rögvalóságával a gyermekvállalás és a gyermeknemzés terén – méghozzá háromféle interpretációban.
Szép az, ami érdek nélkül tetszik
A FUGÁ-ba szeretek csak úgy betévedni, mert valahogy mindig történik valami meglepő. Aznap este sem tudtam pontosan, mit keresek, vagy hogy egyáltalán keresek e valamit, de valamit mégis megtaláltam. Direkt
nem olvastam utána a kiállításnak, mert szeretem, ha a dolgok maguktól történnek, ha a meglepetés maga az élmény. Amikor beléptem, valami furcsa, szinte zavarba ejtő érzés fogott el. A képek nem engedtek pislogni, mintha figyelnének engem is, a gondolataim is. A képek mellé társuló verseket olvasva zavarosabbak lettek a
kérdéseim. Ekkor megszólított a képek festője, Laár Balázs.
Az eltűnő idő nyomában
Mind megöregszünk. Ez a tény – túl a hétköznapiságán és közhelyszerűségén se innen – mindannyiunkat elér, így aztán azokat az alkotókat se kíméli, akikkel együtt nőttünk fel, a köztünk feszülő plusz/mínusz időtáv folyamatos megléte mellett együtt is öregedtünk, és mivel magunkon kevésbé vagyunk ezt észre venni (hiúságból vagy némi önbecsapással – ez alól persze kivételek azon embertársaink, lett légyenek akármelyik genderkategóriába tartozóak is, akik az idő múlásában a test öregedését, az egykor volt ifjúság elvesztését látják és láttatják bele görcsösen), de így vagy úgy, mégiscsak mind, közösen robogunk vagy (a szerencsésebbek) cammogunk az elmúlás felé.
