Csak legyen szünet

Arra a kérdésre, hogy mennyire apolitikus a mai ifjúság, azt hiszem április 12-én elég egyértelműen megkaptuk a választ. De lássuk be, ennek azért már korábban is pupillatágító nyomatékossággal adtak hangot koncerteken, baszta is a csőrét a felmenőbb generációknak, akik még ahhoz voltak szokva, hogy a fiatalok csak ne szóljanak bele a közéletbe, tanuljanak, figyeljenek, az a nagyok, az öregek játszótere. Velük is így volt, nekik se legyen máshogy. Különben is elcseszett egy nemzedék ez, telefonnal a fejükön élnek, mit is tudhatnának a világról.

Tarnóczi Jakab a Rekviemmel végleg bebizonyította, hogy rég kinőtte az ígéretes tehetség kategóriát: ő már egy markáns, saját világot építő alkotó, aki valódi nemzedékváltást hozott a Katona József Színház és a hazai színjátszás életébe. Míg korábbi sikerei, az Extázis vagy a Melancholy Room szélesebb társadalmi keresztmetszetet mutattak be, itt egyetlen budapesti értelmiségi család mikroszkóp alá tett hétköznapjain keresztül mutatja be a széteső értelmiség öröklött traumáit.

Éjféltájt az Orlainál

Féléves mesterségvizsga a Ascher-Forgács színészosztályban a Freeszfén

Ó, hát hányszor idézünk vissza térgycsapkodva nagy (kis), nagy(kis)családi összejöveteleken bosszantó, olykor embert próbáló életeseményeket, amik akkor még fájdalommal is jártak, sírtunk, dühöngtünk, bizony szégyen (ide/oda), anyáztunk is, ha hirtelen haragunk szükségét látta kiszakítani belőlünk feladatot adva a bűntudatnak – hogy az évek, az emberi psziché és a túlélési ösztön végül legyint és bár az él nem tompul, ám humorrá nemesedik és vállalva a túlzás habzó gesztusát még a színesceruza is előkerül bizonyos részletek esetében, hogy még közösségibb legyen a felidézet röhögtető élménye. Mert a fájdalmakat legtöbbször eltúlozva tudjuk leginkább karikatúrává tenni – hogy feldolgozható és túlélhető legyen mindaz, ami valójában borzalom, s végül mégis emlékké szelídült az évek jótékony takarója alatt.

Pintér Béla a saját eszközeivel tudatja velünk, hogy nem úgy van, hogy elmegyünk az előadására, megnézzük, talán még tetszik is, aztán hazamegyünk, és ott folytatjuk az életünket, ahol abbahagytuk. A Szutyok című előadás nem enged el. Alattomosan beeszi magát az ember fejébe, egy gyakorlott pszichológus sem csinálhatná szebben.

Sokan szoktak sápítozni meg fanyalogni mikor a napi aktuálpolitika bekerül a színházi térbe. Minek mindig mindent belekeverni? Miért nem játszanak régi jó klasszikusokat? Abba viszont már kevesen és ritkán gondolnak bele, hogy azok a régi jó klasszikusok a maguk idejében ugyanúgy a saját korukra reflektáltak, sőt, egynémely Shakespeare konkrétabb volt a mai (legtöbbször csak utalás-szintű) célozgatásoknál. A konkrétumok elporladnak, a nevek többségét elfedi az időmúlás homálya és kutatás tárgyaivá lesznek, de arról már igazán nem a szerző tehet meg az évszázadok/tizedek múlva azt fókuszba toló színházak, hogy időről-időre körbe érünk és nemcsak a retró hódít, hanem nagyjából semmi sem változik.

Moby Dick

Várszegi Joe járt az Átriumban