Nem akarok igazságtalan lenni: az elején még akadt egy-két izgalmasabbnak ígérkező esemény, de az intézmény hamar „biztonsági játékossá” vált. Így jutottunk el a Műcsarnok fennállásának legszégyenteljesebb korszakához, amely nagyjából 2014-től napjainkig tart. Ha valaki tud egyetlen olyan kiállítást mondani ezekből az évekből, amely valóban felmutatott valamit a hazai kortárs szcénából – amely kritikus, összeszedett és valódi mondanivalóval bír –, az ugorjon be a szerkesztőségbe, és vendégem egy kávéra.
Nézzük csak legutóbbi kínálatot, amely tökéletesen alátámasztja a kételyeimet: Szőcs Miklós szobrai, Makovecz építészeti tárlata, Olasz Ferenc Jézus-szobor fotói vagy Regős Anna iparművész faliképei, vagy a jelenleg is futó Barabási Albert-László munkái. Félreértés ne essék: nem a művészekkel van a baj, hanem a koncepcióval. Megeszem a kalapom, ha ez lenne a mai hazai kortárs képzőművészet látképe. Ez a látásmód poros, avítt, és híján van minden előremutató, kreatív gondolatnak, és egyet felejt ki csak a palettáról: a kortárs hazai képzőművészetet. Hiányzik belőle az a kutatás, amely a társadalom lenyomatait keresné, amely szintetizálna vagy irányt mutatna.
Ez a Műcsarnok ma porlepte terekben botladozik, homályos levegőt szív, és folyton hátrafelé nézeget: követi-e még valaki? Csak akkor nyugszik meg, ha látja, hogy senki sincs a nyomában.
A legnagyobb bajom mégsem az, hogy az intézmény eminens kisdiákként mondja fel a kormánypropaganda leckéjét, vagy hogy a szakma „Gajdics Ottójaként” gyűri apró galacsinná a képzőművészet lényegét. A tragédia a megszokásban rejlik. Annak idején a Nemzeti Színház felépítése is bűn volt a maga nemében, mára mégis a világ legtermészetesebb dolgaként tekintünk az épületre a Duna-parton. Így vált természetessé a Műcsarnok vizuális pusztítása is.
Mindezt csak azért, hogy Szegő György kiélhesse mindazt, amit alkotóművészként egy normálisan működő országban sosem tehetett volna meg. Kurzusművészetet hozott létre, mondanivaló nélküli tárlatokat épített, miközben eltávolított mindenkit, akinek saját hangja volt. Cserébe a családi szálakat is elvarrta: gyermeke férjét a kommunikációs igazgatói székbe, lányát a Műcsarnok sajtóügynökségébe segítette. Így lélegzik együtt a nagy NER-halom, pontosan felvázolt ritmusra.
Szerencsére maradt egy Ludwig Múzeumunk, persze az sem tehette szabadon, ami a dolga lenne, korlátozta ezt az intézményt is a hatalom, de legalább nem tiport a nyakán egy ormótlan szereplő, a mesterségesen létrehozott Művészeti Akadémia – kimondani is rossz, leírni még rosszabb. A Ludwigban még maradt némi szakmaiság, és a „kortárs” szó is megőrizte eredeti jelentését. A Művészeti Akadémia marad, legalábbis nem esett szó a megszüntetéséről. A kérdés, mikor jön el az idő, amikor ismét rendezhetjük a sorainkat.
Artus Stella