A Benczúr-kastély rekonstrukciójára 1,15 milliárd forintnyi – javarészt európai uniós – forrás ment el. A papír mindent elbírt: turisztikai attrakció, látogatóközpont, kulturális örökségvédelem lett ide tervezve. A valóság viszont egészen más képet mutat, amikor az ember megérkezik a helyszínre. Kezdjük azzal, hogy a Nógrádi-dombságnak ezen a részén nem sok minden történik. A környék nem turistaparadicsom, nagy ritkán vetődik erre utazó, nincs is semmi, ami miatt jöhetne. Az igaz, a Benczúr-ház itt van, és nagyszerű dolog, hogy uniós pénzből megmentették a festő házát az enyészettől, de ez nem a Fidesz önzetlen, kultúrapártoló politikájának volt köszönhető, sokkal inkább annak, hogy ez a kastély még éppen alkalmas volt arra, hogy Lázár kastélyprogramjának egyik darabja legyen. Így, ha a NER-nek nem is lett volna pénze rá, kis „külső” segítséggel nagyszerű vidéki nyaralót lehet belőle rittyenteni, nulla saját önerővel – vagy ha kell némi önerő, egy kis áldozattal még az is jó üzlet. Hogy mi ez az áldozat? A leendő haszienda álmúzeum lesz néhány évig!
A nyugalom megzavarására alkalmas momentum: a látogató
Amikor megérkezünk, a kastély parkjában kongó üresség. Látogató egy szál se, a csendet autócsikorgás töri meg: épp most ér vissza a nagybevásárlásból a kastély „lakója”, mert ilyen is van itt. Nyugodt, rutinos mozdulatokkal pakolja ki a szatyrokat a hófehér, vadiúj Mercedesének csomagtartójából, majd elindul a felújított épület rá eső szárnyában található magánrezidenciája felé.
Kezdem kellemetlenül érezni magam. Ebben a múzeumban a látogató nem vendég, hanem zavaró tényező, aki véletlenül betévedt a lakó magánszférájába.
Amikor pedig, mint jó turista, a telefonommal videózok, a reakció azonnali és sokatmondó. A pincér kínos gondossággal figyel arra, hogy még véletlenül se kerüljön bele a képkockákba – úgy bujkál a lencse elől, mintha nem egy nyilvános vendéglátóhelyen, hanem egy titkos katonai objektumban dolgozna. Egy normális, működő turisztikai helyszínen a forgatás ingyen reklám, örömmel fogadják. Itt a nyilvánosság: kockázat és fenyegetés.
A jegypénztáros is riadt és szűkszavú. Arra a kérdésre, hogy pontosan mikor adták át a komplexumot, és hogyan működik a helyszín, rövid, sokatmondó, begyakorolt válasz érkezik: „Nem nyilatkozhatok.”
Szinte csodálkoznak, hogy meg akarjuk nézni a tárlatot, kétszer is megkérdezik. A szárnyait bontogató turizmus helyett a gyanakvás légköre fogad. Nem sokkal a kamerázásom után megjelenik az „ellenőrzés” is: a nyomunkba szegődnek, figyelik, mit videózunk, mit nézünk meg és meddig maradunk.
Az “álmúzeum” lehangoló
A kastély látogatható része elkeserítően pici, a kiállítás gyatra és lélektelen, az „interaktív” tárlat mesterséges intelligenciával készült videókat tartalmaz, néhány kisebb képtől eltekintve másolat. Az első terem egy múzeumokban található zárható szekrényekből álló szoba. Annyi a szekrény, amit egy budapesti nagygaléria is megirigyelhetne. De a legnagyobb pimaszság nem displays ez, hanem a kultúrtörténeti hiányosság: Benczúr Gyula egykori műtermére – a magtárból átalakított, ikonikus épületre, amely a festőművész szellemi hagyatékának igazi emléke lenne – az 1,017 milliárdos keretből valahogy már nem jutott pénz. A díszlet elkészült, csak az maradt ki, ami a lényege egy múzeumnak, de értéktelen egy majdani kastélytulajdonosnak. Mivel a telek bejáratánál van, úgyis átalakítják a biztonsági személyzet lakó- vagy tartózkodási helyévé – ha már nem most is az, monitorokkal, védelmi rendszerrel.
Meddig múzeum a múzeum?
A látottak alapján Benczúrfalván nem turisztikai fejlesztés történt, hanem egy tudatosan eldugott, uniós pénzből luxusminőségben helyreállított udvarház kialakítása. Az épület 2017-ben csatlakozott a kastélyprogramhoz, amit Lázár János a NER felstafírungozására talált ki. Ezután pályázott felújításra, és a hatalmas, elnyert összeget gyorsan elköltötte úgy, hogy a múzeumot az épület ötödében letudta. A kiállítás és a Paletta Kávézó kötelező álca – minimális adminisztratív díszlet, amit az EU-s pályázat kötelező fenntartási ideje alatt – öt év alatt – fel kell mutatni a hatóságoknak.
A kérdés már csak az: mi történik majd akkor, amikor lejár a kötelező fenntartási időszak? A válaszhoz nem kell látnoknak lenni. A kihasználatlan, veszteséges „múzeumi” részt csendben lefejezik, a kapukat végleg bezárják a lakosság előtt, az 1,1 milliárdos közpénzből felújított ingatlan pedig végleg a kastélyt már most is használó lakó nyugalmas, zárt magántulajdonává válik. Az Orbán-kormány ehhez asszisztált, sőt, ez egy bevált rendszer volt, nem az egyetlen birtok, de ezt mindenki tudja már. Amikor Lázár azt mondja, hogy a kastélyokat magánkézbe adja, alapítványoknak, KEKVA-knak, akkor ilyen felújított kastélyokról van szó, nem ám lepusztult épületekről, amiket majd az új tulajdonos felújít, és legalább meg van mentve, ha már senkinek nincs rá pénze.
Kérdés, hogy ez marad-e a recept az ilyen kastélyok esetében? Változik-e bármi? El lehet-e venni ezeket az ingatlanokat a magántulajdonostól? Vissza lehet-e adni a kultúrának? A választ nem tudjuk sajnos. Egyelőre az tűnik reálisabb jövőképnek, hogy ezek az emberek maradnak birtokon belül, a kultúra pedig kizárásra kerül. Hogy lehet-e ez másképp, az közös feladatunk mostantól.
Amíg az ilyen helyzetek megoldódnak, addig marad a riadt jegypénztáros, a kamera elől elhajló pincér és a gyanakvó tekintetek a kerítés mögül.
Artus Stella