Ja. Hát végül is. Sokkal jobb helyet csináltunk nekik, tényleg. Áldás van meg békesség. Ja, nem. De tényleg, mikor húzták ki a fejüket a telefonjaikból? Hol volt az a pont, ami átfordította őket és lázadni kezdtek? Mert biztosan mi csináltuk, ellenünk ébredtek fel. Kamaszok, ez a dolguk. Majd elmúlik náluk is. Csakhogy a többségük már nem kamasz. És kiderült, ez sokkal több, mint egyszerű kamaszlázadás. Ott indult ez az egész, hogy néhány muzikális fiatal úgy döntött, hogy „dalban mondja el”? Az ő nyelvükön? Ahogy nekik lejön a világ? Hogy magunknak mondom, de ti is értsétek? Akkor most tényleg mi vagyunk elküldve a picsába? Már akinek inge persze. Vagy még korábban kezdődött? Vajon mennyire volt jelentős ébredőpont az a svéd iskoláslány, aki kérlelhetetlen iskolakerülésével elérte azt, hogy a világ vezető politikusai cselekedjenek (vagy legalábbis a cselekvés látszatát tegyék)? Hogy amit a tudósok már több, mint egy évtizede szajkóznak, hogy önmagunk kinyírása felé robogunk, mert a föld ugye túlél minket és úgy fogja lerázni az emberiséget, mint a bolhát a kutya, azt a mindenhezisértők fölényeskedő legyintésével röhögik ki a felnőttek, a nagy öregek, akiknek carpe a diem, mer’hogy ha igaz is, hol van az még. És akkor jön egy még gyermek és persze az érzékenyebb fajta felnőttek meg a szenzációéhes média (amelyik épp jókor jóhelyen – ritka pillanatok egyike) támogatása mellett változást présel ki, de legalábbis felébred az igény a talán még visszafordítható visszafordítására. Véleményem szerint Greta Thunberg nemcsak abban volt úttörő, hogy felhívta a figyelmet a pazarlás és rombolás megállításának szükségességére, hanem egyben leckét is adott az ifjúságnak (és bizony nekünk is, csak voltak, akik nem figyeltek eléggé), hogy igenis van akkora ereje a fiataloknak, hogy előidézzenek és kicsikarjanak egy változást a felmenőikből.
Thunberg kisasszony emlékezetes kiakadása volt, amikor számonkérte a világ vezető politikusain (és hát lássuk be, ezáltal rajtunk) a nemcselekvést az igenistudás birtokában. How dare you? – tette fel a kérdést (visszanéztem most, még mindig szégyenérzet kerülget).
Fellépésétől számítjuk a klímaszorongást (elvetemültebbek szerint a klímahisztit), mikor is gyermekeink félni kezdtek, hogy milyen földet és jövőt hagyunk mi rájuk, felnőttek. Hogy érdemes-e egyáltalán gyermeket szülni majd nekik arra bolygóra, amit mi teszünk tönkre nekik? Hogy mit tudunk tenni mi még annak érdekében, hogy életképes legyen még az emberiség és ne a madmaxi világ várjon az egyre beláthatóbb időn belül rájuk? Ahol harc már nem a földért, olajért, hanem a vízért folyik (ami bizony már sajnos rég elkezdődött a világnak bizonyos részein)? És akkor feltevődik a kérdés: tudnak-e még hatni ránk bárhogy, hogy tömeges akarással és kényszerítéssel tényleg visszaforduljunk, de legalább megálljunk a szakadék felé vezető úton még féktávolságon belül? Milyen drasztikus lépést kell ehhez meglépniük?
Továbbmegyek: a színház eszközével lehet-e edukálni a fiatalokat és bizony minket, felnőtteket arra, hogy tényleg baj van? Mint minden más, ez se derül ki ölbe tett kézzel, kanapéról okoskodva. Így aztán néhány fiatal itt, Budapesten összeállt, hogy megpróbáljon a maga eszközeivel cselekedni. A már korábban emlegetett április 12-én túl, kicsit többet, nagyobbat, messzebbre. Érzik annak súlyát és felelősségét, amit kortársuk, a mára velük együtt fiatal felnőtté vált Thunberg üzent és létrehoztak egy, a részvételi színház formanyelvén megszólító előadást. Közösségük, az Antro csoport a budapesti Bakáts Bunkerban rátalált egy olyan helyre, ami eléggé posztapokaliptikus környezetet teremt előadásukhoz. Megtörtént eseményt dolgoz fel, de valójában csak ürügyül használja, valós köze igazából nincs hozzá – az ürügyhasználaton túl. Történt ugyanis egy huszonkét fiatalból álló csoport feljelentette Trumpot, hogy a kormányzati döntései veszélyezteti a jövőjüket. Az Antro tovább ment a felelősség kérdésében: előadásukban egy elképzelt kamasz, Johanna saját szüleit (konkrétan édesanyját) teszi felelőssé egy 2048-ban játszódó disztópikus világban való élet élhetetlenné válásában. Bíróságra viszi és megkérdőjelezi saját létét, mint vádló és édesanyja, Móra Katica lesz a vádlott. Az összegyűlt nézői aktivitás függvényében kb. százhúsz perces játékidő részekre bomlik, melyben hamar kiderül, ki-kinek az oldalára kerül a történet során. Ketté válunk, egyikünk lesz a vádló ügyész (és ezáltal a peren meg nem jelenő Johanna) oldalán, másikunk pedig a védőügyvéd (aki a szintén távolmaradó édesanyát képviseli) csoportjába kerülünk. A perre való felkészülés során mindkét jogász ismerteti a per tárgyát és bizonyítékokat mutat be csapatának. Ezeket különböző érvek mentén beszélik meg, majd a csapatok külön-külön kidolgozzák a vádló, illetve védekező stratégiát. Izgalmas, ahogy egymást nem, ismerő résztvevők „kénytelenek” összeállni és megvitatni egy-egy vádpont vagy épp védekezési stratégia érveit, hogy a rendelkezésre álló ismeretek milyen érvelési rendszerben támogatják a vádat, illetve a védelmet (Én az ügyész, Sándor Soma csapatát igyekeztem aznap este erősíteni, jó volt látni színháziként mennyire komolyan vették a „civilek” a rájuk bízott feladatot – a későbbi tapasztalatok alapján minden bizonnyal az ügyvédnő, Köves Csenge csapata is pont ennyire volt aktív a felkészülésben). Ezt követi a tárgyalás, melyen egy bírónő (Potonyecz Fanni, aki egyben a játék rendezője is) jelenlétében megtörténik az érvek ütköztetése. A tárgyaláson lehetősége van az egymással szembenálló csapattagoknak saját érveiket is elmondani egy-egy problémakör megvitatása közben, miközben nem térünk ki a tárgyalótermi dráma keretei közül. Nincs esküdtszék, mi magunk leszünk a vádlók és védők. A fő kérdés, amit a per kerülget, hogy a jelenünk, a 2026-os év prognózisai alapján a változtatás nélküli út milyen 2048-hoz vezethet, amiben azok, akik akkor élni fognak élniük kell. Vajon az össztársadalmi felelősségben mennyi az egyéni felelősség? Ha most mi, akik ebben az évben élünk tisztában vagyunk ezzel a jövőképpel, vajon tehetünk-e ellene, hogy megtörténjen a baj, egyénileg mi a dolgunk és hátra dőlhetünk-e és elég-e a megbízott döntéshozókra hagynunk a probléma kezelését? Az előadás nem ad ezekre választ – nagyon helyesen. Nem mondd ki ítéletet, ezt mindenkinek, aki részt vett az estében neki magának kell eldöntenie. Valójában persze a válasz egyértelmű.
Vannak népek, akik ezt már sokkal korábban felismerték.
„Bánj jól a Földdel: nem a szüleidtől kaptad. A gyermekeid adták neked kölcsön.”
Antro csoport: 2048, a fiktív per – színházi játék 120 percben
Alkotók: Kövesi Csenge, Potonyecz Fanni, Sándor Soma
Az előadás iskolákba is kimegy, szerintem fontos lenne, ha minél többen látnák és bekapcsolódnának a közös gondolkodásba.
Szabolcs