Marina Abramović retrospektív az Albertina Modernben
Vajon meddig bírja az emberi test? És meddig bírja a lélek, ha a szemünk előtt feszítik meg? Marina Abramović, a világ legismertebb performanszművésze évtizedek óta keresi a választ ezekre a kérdésekre, most pedig, a március 1-jén befejeződő bécsi Albertina Modern falai között megrendezett kiállításán, mi is beavatódtunk vívódásaiba. Beavatódtunk, mivel munkáiban a nézők szerepe éppoly fontos, mint magáé a művészé. Ahogyan ő nevezi: “immateriális művészet” ez, melynek tárgya az akció és maga a művész, aki pedig a nézőből merítkezik. A végeredmény művész és néző közös élménye. A tett elillan, esetleg videón vagy fotón marad meg, de a hatása örökre bevésődik a résztvevők lelkébe és memóriájába.
A Bécsben látható kiállítás az Abramović életmű összegzése, amely tematikus termeken keresztül mutatja be munkásságának legfontosabb állomásait, az interakcióit a közönséggel, a politikai munkáit, a szerelmét, a természetből nyert energiát, és a legutóbbi évek spiritualitását.
A fájdalom ritmusa
A művész 1946-ban, Belgrádban született, és gyermekkora a katonás fegyelemről szólt. Partizán szülei mellett megtanulta, hogy a fájdalomtól nem kell félni, az egy leküzdhető akadály. Ez az alapélmény váltotta ki belőle azt a nyitottságot, amivel a testét művészetének szolgálatába állította. Korai munkáiban saját, a fájdalommal és a félelemmel szembeni határait feszegette. Ritmus-sorozata a konceptuális művészetet ötvözi az extrém fizikai tapasztalattal, az állóképességet az empátiával, a passzivitást a veszéllyel. Médiuma minden esetben a test, amely eszköz arra, hogy érzelmi és fizikai kapcsolatba kerüljön közönségével. Fájdalomnak, kimerültségnek és veszélynek teszi ki magát annak érdekében, hogy a tudatosság új szintjeire jusson el.”
Ennek ékes példája volt a Ritmus sorozat, első darabja, az 1974-es nápolyi Rhythm 0. A kísérlet egyszerű volt, mégis hátborzongató: hat órán át mozdulatlanul állt egy szobában, ahol a látogatók 72 tárgyat – köztük tollat, rózsát, kést és egy töltött pisztolyt – használhattak rajta kényük-kedvük szerint. A kezdeti kedvesség lassan szadizmusba csapott át; a ruháit szétvágták, a bőrét megsebezték, és többször a fizikai megsemmisités közelébe került. A performansz nem a fájdalomról szólt, hanem a kontroll hiányáról: arról a felismerhetetlen vadállatról, amely akkor szabadul fel az emberben, ha megszűnik a büntetéstől való félelem. Az akciónak úgy lett vége, hogy valaki töltött revolvert fogott rá. Ezt sem ő állította le, hanem egy másik látogató. Az esemény végén elindult a jelenlévők felé, véresen, letépett ruhában, amire az emberek elmenekültek, mert ezzel az énjével már nem tudtak szembenézni. A Rhythm 0 képei és tárgyai is láthatók a kiállításon.
Balkán Barokk: A lemosott múlt
A bécsi tárlat kiemelt helyen foglalkozik az 1997-es Velencei Biennále Arany Oroszlán-díjas alkotásával, a Balkán Barokkal. Abramović napokon keresztül ült egy halom véres marhacsont között, miközben próbálta lemosni róluk a húst és a vért. A jelenet a délszláv háború metaforája volt: a vér, amit nem lehet lemosni, a bűn, amely beleszívódik a szövetekbe, és a kollektív trauma, amelyet egy egész régió hordoz.
A következő, leválasztott teremben a saját maga elleni akciói voltak láthatók. Ezek között volt olyan, amikor az önkínzást le kellett állítani, mielőtt a művész komoly kárt tett volna magában, például amikor egy égő ötágú csillag közepébe feküdt és csaknem lángra kapott a teste, vagy amikor egy ötágú csillagot karcolt az alhasára, és ezután ráfeküdt egy jég-keresztre, olyan sokkos állapotba került, aminek szintén külső segítséggel lehetett csak véget vetni. Ebben a teremben mi is láthattuk ezeket a sokkoló felvételeket.
A szerelem
A kiállítás egyik központi része az Ulay-hoz (Frank Uwe Laysiepen 1943-2020) fűződő viszonyát bemutató terem. A két művész tizenkét évig (1976-88) élt szimbiózisban, egy kisbuszban lakva járták Európát, és közös performanszaikban két ember kapcsolatát és a kölcsönös bizalom határait feszegették. Olyan akciók fémjelzik ezt az időszakot, amelyben például órákig üvöltenek egymásra, vagy pofozzák egymást, de felkavaró az a néhány órás mozdulatlan esemény is, amikor Ulay egy megfeszített íj vesszőjét tartja Marinára, itt a testsúlyuk egyensúlyozza ki az íjat, és a legkisebb hiba Marina életébe került volna. Kapcsolatukat egy élő akcióval zárták le, amikor a Kínai Nagy Fal két végéről elindulva, több mint három hónap gyaloglás után, középen találkoztak, csak azért, hogy egy utolsó öleléssel örökre búcsút vegyenek egymástól. Bécsben a látogatók újraélhetik ezt a szerelmet: fiatal művészek „re-performanszai” hozzák vissza a múltat, többek között azt a híres jelenetet, ahol a látogatónak két meztelen test között kell átpréselnie magát a kiállítótérbe lépve. Kényelmetlen? Igen. De Abramović szerint a fejlődés a komfortzónán túl kezdődik.
A csend az új ellenállás
Kései korszakában Abramović a radikális akcióktól a csend és a kontempláció felé fordult. A természeti erők, rítusok és a – Nikola Tesla ihlette – energiamezők iránti mély érdeklődése olyan műveket szült, amelyek a növekedés, a hanyatlás és a megújulás körforgásával foglalkoznak. Különös figyelmet fordít a női spiritualitásra – mindezt az intézményes vallások mentén és azokon kívül keresve.
Ebben az időszakában, a 2010-es, New York-i MoMA-ban bemutatott The Artist is Present során három hónapon át ült némán egy széken, és bárki leülhetett vele szembe. Nem történt semmi, „csak” egymás szemébe néztek. Ez azonban korántsem volt passzivitás. Egy olyan világban, ahol a figyelem a legnagyobb érték, ahol a politika a harsányságra épül, a mozdulatlan csend az ellenállás legtisztább formája. Bécsben is megtapasztalhatjuk ezt a belső békét és spirituális erőt: kristályokat, tibeti rituálékat ismerhetünk meg és gyakorolhatunk, az „Abramović-módszer” keretében pedig, a látogatók maguk is kipróbálhatják a rizsszámlálás néma figyelmét.
Az Abramović-módszer: Akaraterő és a rizsszemek türelme
„Hogy felkészüljön hosszú performanszaira, Marina Abramović kidolgozott egy módszert, amely segít megerősíteni az akaraterejét. Az “Abramović-módszer” a tér és az idő tudatos érzékelésének felfedezése. Célzott gyakorlatokat használ a belső erő edzésére. Az egyik ilyen gyakorlat a rizsszámlálás, melyet otthon magunk is gyakorolhatunk: Fogjon egy zacskó rizst és egy zacskó lencsét, szórja ki egy asztalra mindkettőt és jól keverje össze. Üljön le, és kezdje el szétválogatni, majd számolja meg a rizsszemeket. Ezt mindenki a saját tempójában, és addig csinálja, ameddig csak szeretné. Abramović szerint a fordulópont akkor jön el, amikor elkezdjük gyűlölni a gyakorlatot. Ekkor szerinte “hirtelen mély nyugalom és higgadtság szállhat meg minket, az idő pedig megszűnik létezni.”
Abramović életmű kiállítás próbára teszi a látogatót. Képes-e puszta szemlélőből résztvevővé válni? Végignézi a fájdalmat, elfordul, vagy visszaélne a kiszolgáltatottsággal? Az Albertina Modern termeiben farkasszemet nézünk saját emberségünkkel – vagy éppen annak hiányával. A művész “csak” a testét adta kölcsön mindehhez.
Bár a hatása erős, és összességében az életmű-tárlat fontos sőt megkerülhetetlen annak, aki még keveset vagy semmit sem tud a művészről, de aki ismeri Abramović világát, annak a bécsi válogatás nem ad túl sok újdonságot. Aki úgy érzi, hogy lemaradt a március 1-jei zárásról, legközelebb Berlinben vehet részt Marina Abramović kiállításon. A művész számára ez az év egyébként nagyon sűrű lesz, egy utazó kiállítás és több önálló tárlat is vár rá.
Artus Stella
