Attól tartok, nem lesz közönségsiker. Ezt már az első harmadban sejteni lehet, és ahogy halad előre az előadás, úgy válik egyre biztosabbá. Nem azért, mert a produkció rossz – sőt, művészileg egy kifejezetten invenciózus, bátor anyagról van szó –, hanem mert iszonyatos teher ez a nézőnek és a színésznek egyaránt.
A darab egy érzékeny fiatal lány útkereséséről szól. A szerzőpáros, Kovács Viktor és Kovács Dominik drámai szövege adja a nyelvileg is rendkívül sűrű, fojtogató alapot, amit Matisz Flóra és Tarr Bernadett zenei világa és betétjei helyeznek bele egy sajátos, bizarr dimenzióba, és teszik az előadást elképesztően intenzív lélektani drámává.
A történet a szocializmus időszakába repít vissza bennünket, és egy látszólag teljesen tökéletes család olcsó kis titkain keresztül visz egyre közelebb a szereplőkhöz. Már a családi felállás is egy megtestesült társadalmi feszültség: a családfő értelmiségi, arisztokrata, felsőbb középosztálybeli gyökerekkel rendelkező apa, míg az anya, Anikó egyszerű parasztcsaládból származik. A szocialista rendszer ugyan elvileg neki kedvezne, hiszen az alulról jötteket, a munkás-parasztszármazásúakat segítette, Anikóban mégis elképesztő görcsösséggel munkál a folyamatos bizonyítási kényszer. Bár tanárnő, mégis úgy érzi, hogy a férje társadalmi státuszának elvárásaihoz képest neki állandóan teljesítenie kell, meg kell mutatnia a külvilágnak, hogy ő igenis ér valamit.
Ezt a megfelelési vágyat pedig teljes egészében a tinédzserkorba lépő lányára, Alízra vetíti ki. A lányából akarja kinevelni azt az eszményt, amit ő maga nem érhetett el: hogy kiváló zongorista, vagy elismert operaénekes váljon belőle. Ezt a fiatal lányt persze pontosan olyan sokféle, kikerülhetetlen hatás éri az életben és a serdülőkor küszöbén, mint bármelyik más fiatal lányt, a szülői elvárások elviselhetetlen tonnás nyomása alatt azonban pszichológiailag teljesen eltorzul, leépül és veszélybe kerül.
Egy normális családban a szülők egy ilyen mentális krízishelyzetben nem küldik azonnal diliházba a gyereküket. Anikó azonban, látva, hogy Alíz nem illeszkedik az általa kigondolt tökéletes sablonba, a könnyebb és egyben a legkegyetlenebb utat választja. Lemond a küzdelemről, a rossznak, kezelhetetlennek kikiáltott lányát átadja a rendszernek. Megkeresi egykori iskolai osztálytársát, dr. Antal Editet, aki egy Wonderland nevű speciális intézetet vezet. Ebben az intézményben a pedagógia és a pszichológia álruhájába öltöztetett, egészen sajátos, szuggesztív és manipulatív módszerekkel próbálják „megmenteni” – valójában a hatalom és a szülők szájíze szerint idomítani – a fiatalokat. Az intézetben azonban gyorsan kiderül: ez a hely valójában semmiben sem különbözik az összes többi hasonló intézettől.
A történet Lewis Carroll híres meséjének, az Alice Csodaországban-nak a mintájára épül fel. Rímelnek a szereplők a Hernyóra, a Macskára, a Bolond Kalaposra vagy a Szív Királynőre, akik a könyörtelen elvárások és értelmetlen szabályok jelképeiként terelik Alízt a vélt igazságok felé, miközben folyamatosan gyötrik a bizonytalan lelkét. Sokkal vésztjóslóbb és gyötrőbb mocsárként húzza le a védekezni képtelen gyermeket ez a közeg, mint Carroll eredeti mesealakjai. És a végletekig meggyötört tinédzser mégis ragaszkodik saját fogvatartóihoz és elnyomóihoz, mert a folyamatos tudatmódosítások hatására már csak ebben a függőségben tudja értelmezni a saját létezését.
Ami a színészi teljesítményeket illeti, az előadás itt éri el a legmagasabb művészi hőfokot. Az abszolút kulcsszereplő a címszereplő Alízt alakító Pető Kata. A színésznő gyakorlatilag az egész előadás alatt, megállás nélkül a színpadon van. Olyan brutális fizikai és lelki metamorfózison megy keresztül oda és vissza a szemünk előtt – a naiv kislánytól a megtört elmebetegen át a saját elnyomóját gyűlölő, de elhagyni nem tudó áldozatig –, amely hatalmas, embert próbáló alakítás, önmagában is felejthetetlenné teszi az estét.
Hernádi Judit jelenléte különösen izgalmas. Ritkán látni őt ennyire súlyos, komoly és drámai szerepben, (Anikó, dr. Antal Edit) hiszen a közönség nagyrészt a könnyedebb, komédiázó oldalát ismeri. Zseniális, rendkívül karakteres színésznő, akinek az arcjátéka önmagában is egy kész mozgásszínházi lehetőség Gergye számára. Mégis akadtak pillanatok, amikor a hanghordozást, a nyikorgó, modoros, hangváltós beszédet kicsit túltolta a színpadon, de ha megnyílik egy-egy pillanatra, elképesztő mélységeket képes megmutatni. Izgalmas volt ebben a teljesen új, sötét regiszterben látni őt.
Rohonyi Barnabás szintén nagyszerűen helytáll a több szálon futó, kaotikus szerepváltásokkal teli rendszerben: pontos, feszes és jelen van a színpadon. Gergye Krisztián volt talán az egyetlen, akinél színészi hiányosságokat érzékeltem, de ő meg annyira belülről ismerte és érezte az általa játszott figurákat, (Apa, macska, osztálytárs, stb.) hogy a technikai hiányosságok ellenére is hihető maradt az alakítása. Gergye egyébként nemcsak rendezőként és színészként, de koreográfusként is jegyzi a darabot, és óriási fizikai és mentális kihívás elé állítja a társulatot. A színészek játéka azért is bravúros, mert a legtöbbjüknek rengeteg különféle karaktert kell megformálniuk, és előfordulnak olyan megoldások is, ahol a színpadon egyszerre jelen lévő két különálló figurát konkrétan ugyanaz a színész játssza el.
A leggyengébb része az előadásnak talán a díszlet, amely a zavaros, lebegő, szürreális állapotot hivatott leképezni, de engem nem mindig győzött meg porondjellegével, néha kifejezetten funkciótlannak éreztem. Használták a kinyíló kártyaszimbólumokat, ami adott ugyan egy stilizált vizuális alapot, de mélyebb jelentést nem hordozott – hacsak azt nem, hogy a térelválasztók mögött kényelmesen lehetett öltözni. A térben a magyar kártya motívumai keveredtek, mint a Carroll-i regényben, érzékeltetve azt az összevisszaságot és kártyavárszerű bizonytalanságot, ami a szereplők kapcsolatait jellemzi. A szcenikai elemek, a művészmutatványokhoz használt eszközök és a színészek által kellékként mozgatott tárgyak funkciója néha nehezen fejthető meg, a látvány sokszor öncélúnak tűnt.
Ugyanakkor van egyetlen központi szimbólum, ami elképesztő erővel vonul végig az előadáson: a szív. Rengeteg formában megjelenik a darabban, a legegyszerűbb stilizált formától a valódi, anatómiai emberi szívig: ott van a díszletben, a jelmezben, a kellékekben. Csak a szereplők lelkéből hiányzik. Különféle egoista motivációk hajtják őket: Porkoláb polgármester asszonyt a karriervágy, Anikót, az anyát a kényszeres megfelelési vágy, az apát a fáradtság és a gyáva kényelmesség – de egyiküket sem a szívük. Még a férfi is, aki szerelmesnek mondja magát, csak a saját érzelmeire figyel, és nem érdekli, mit akar a másik. Az anya pedig, aki végig a szeretetre hivatkozik, valójában csak a saját elrontott életét akarja megfejteni a lányáéban.
Rendbe tehető-e látszatcsodákkal egy fiatal, törékeny ember élete? Ad-e az előadás megnyugtató választ?
Egyáltalán nem. A darab nem kínál könnyű feloldozást, és nem veregeti vállon a nézőt. Helyette lélektani présbe fogja a közönséget, ami fizikai súlyként nehezedik a nézőtérre. Megmutatja, hogy a szeretet álarca mögé bújtatott erőszak nem gyógyít, hanem végérvényesen felmorzsol. Ennek a gyötrelmes szorító valóságnak a súlyát a néző még napokig a mellkasán érzi. Ki vállalja ezt a terhet? Aki igen, az egy rendkívül emlékezetes, megrázó színházi élménnyel lesz gazdagabb.
Az előadás hivatalos oldala: https://atrium.hu/hu/eloadas/aliz
A fotókat Éder Vera készítette.
Artus Stella