Nyári Ádám
Ádám, tavaly beszélgettünk ugyanitt, akkor a Medvét rendezted, már akkor volt szó róla, hogy a diplomamunkádat is lehet, itt fogjátok bemutatni.
Igen, tavaly és tavalyelőtt is rendeztem itt vizsgaelőadásokat. Idén végül az én rendezésem lett az, ami idekerült. Volt egy belső pályázat, így választott ki a Pinceszínház.
Te már itthon vagy.
Igen. Ez lett az Ódry színpadunk, mondhatni. Vagy az én Ódry színpadom, nincs más hely, ahol ennyit dolgoztam volna, mint itt. Ez egy biztos tér, amit már tényleg ismerünk.
Ez a darab, hogy jött a Homérosz és Csehov rendezésed után?
A színház ajánlotta – aztán eléggé ráharaptam. Magát a történetet már ismertem, láttam a filmet, volt belőle előadás is. Valóban izgalmas ez az anyag.
Nyilván vannak nehézségek vagy furcsaságok benne. Egyrészt az, hogy maga a történet Japánban játszódik, ami teljesen más kultúra. Van egy kulturális kontextus, ami nagyon izgalmas. Beleástuk magunkat a témába, már amennyire ezt ilyen távolról lehet, és közben megtaláltuk azt, ami számunkra fontos és érdekes. Miért fontos az nekünk, hogy különböző emberek különböző arcukat mutatják különböző helyzetekben; hogyan akarják magukat látni, láttatni; mi az, amiről esetleg egyáltalán nem akarnak beszélni? Van az egészben egy nagyon erős krimi vonal, történik egy gyilkosság, amit nem értünk, és aztán keressük a megoldást. Az, hogy van-e megoldás, az sem teljesen egyértelmű.
A díszletterveződ is ugyanaz, mint a Medvénél volt, Széll Tímea.
Az itteni vizsgáimat mind Timivel csináltuk, ezt a teret vele nagyon belaktuk. Zrinyifalvi Eszter a dramaturg, és az egyik szereplő, Kiss Niki is, az évfolyamtársam.
És mi van a két idősebb színésszel?
Számomra kardinális pontja volt a koncepciónak, hogy ez a három ember játssza ezt a történetet. Szabó Kimmel Tamás és Widder Kristóf, Niki mellett. Ez volt az egyik legfontosabb döntés, mivel ez egy 6+1 szereplős darab. Hat szereplő, amivel általában meg szokták csinálni.
Tehát két-két szerepet visz mindenki?
Ezen többek között Müller Péter, a darab írója is elsőre meglepődött, aztán azt hiszem, hogy sikerült meggyőzni, hogy ez egy jó ötlet. De visszatérve a kérdésre, hogy miért ez a három ember. Nagyon fontos ennek a három embernek a dinamikája. Három nagyon különböző ember, nagyon különböző habitus találkozik, akik pont azért iszonyú izgalmasak, hogy hogyan hatnak egymásra a színpadon.
Azért ez így nagyon komoly sztori, nem? Diplomarendezésnek kaptál egy feladatot, abba próbáltál valami számodra izgalmasat belerakni, amit egy élő szerzővel is megtoldottak.
Ez egy valódi lehetőség, mert mindent megkapunk, amit az ember ilyenkor kívánhat. Teret, pénzügyi lehetőséget, időt – ezek olyan dolgok, amik bármennyire is azt gondolná az ember, hogy normális, valójában elég luxus az, hogy ilyen körülmények között tudunk próbálni. Például folyamatosan abban a térben próbálunk, ahol maga az előadás lesz, ez nagyon sokat ad hozzá, és nyilván egy csomó minden nagyon természetesen tud jönni.
Azt hallottuk, hogy a zene is fontos része lesz az előadásnak.
Az éneklő fűrész – ez az, aminek hangzik – egy fűrészlap, amin cselló vagy hegedűvonóval játszanak. Nagyon kísérteties, nyugtalanító, fémes hangzása van, ami iszonyú izgalmas effekteket teremt. Például ahol kardcsapás van, olyan kardcsapás hangokat tud létrehozni, amit semmi más nem tudna. Nyilván az is fontos, hogy ez egy fűrész, egy olyan történetben, amiben nagyon fontosak ezek az éles eszközök, mint a kard, meg a kés – közben egy másik éles fém eszközből hangszer lesz. Izgalmas szimbolika. Az meg számomra külön szép, hogy akit ajánlottak zenésznek, Okazaki Masato, történetesen japán, aki húsz éve él Magyarországon.
Widder Kristóf
Kristóf, milyen egy vizsgadarabban mint már egy idősebb generáció tagjaként részt venni?
Egyrészt izgalmas, másrészt az emberben jó, ha van kíváncsiság mindig, pláne, ha ez nem lankad. Nagyon fontos, hogy ez vonatkozzon a következő korosztályokkal való megismerkedési vágyra, meg a velük való közös munka iránti vágyra! Én nagyon örültem és megtisztelőnek éreztem a felkérést emiatt.
Koreográfusa is vagy a darabnak.
Így van kiírva, de finomítanám ezt mozgástervezőnek. Tehát ne táncbetétekre gondoljon, aki beül a darabra, hanem több síkon játszódik a történetre, amiben fontos a mozgás. Több szereplőt is játszunk. Ketten elmesélnek egy történetet a harmadiknak, és aztán hárman eljátsszuk azt az elmesélt történetet is, ami tulajdonképpen egy krimi. Az elmesélt jelenetekben egy picit absztraktabb formavilággal kísérletezünk – ennek a mozgásában igyekszem segíteni.
Szereted a munkát a darabbal akkor?
Igen. Ez egy nagyon izgalmas anyag. Sokrétű, nagyon sok titokkal operáló, az igazságot elrejtő történet. Tényleg kihívás. Nekem nagyon fontos, hogy egy olyan világban vagyunk itt a XXI. században, ahol a média, a közélet, az egész globalizált világ, önti ránk az információt mindenfelől, és ránk van bízva, hogy eldöntsük, hogy melyiknek hiszünk, vagy mit fogadunk el igazságnak. Erről szól ez a történet, hogy az a bizonyos elmesélt történet, abban nem egy igazság van, hanem minden oldalnak megvan a maga igazsága, és rajtunk áll, hogy kinek hiszünk. Ez nyilván nagy szabadság is, de közben nagyon rémisztő is tud lenni, hogy akkor mi alapján döntsünk, kinek higgyünk – ha csak hallomásból ismerünk egy történetet. És mégis sokszor vagyunk hajlamosak arra, hogy ítélkezzünk, és valaki mellé álljunk, konkrét tudás vagy bizonyítékok nélkül – ez nagyon veszélyes dolog tud lenni. Ez a kérdés nagyon vonzott – persze, hogy szeretem a munkát is vele.
A fotókat a próbán Szabó Réka készítette.
Nézzétek meg! https://pinceszinhaz.hu/musor/a-vihar-kapujaban/
Rozi és Balázs
