Laci, miért kezdted ezt a könyvet írni?
Ezeket az írásokat eleinte a magam megsegítésére írtam, ironikus hangvételük ebből is adódik. A sakuhacsi ugyanis rendkívül nehéz hangszer, de még a technikai nehézségek is eltörpülnek a tanulás során felbukkanó más jellegű akadályok mellett. Egy másik világ idegen értékrendje érvényesül ugyanis, amelynek megértéséhez, elfogadásához és integrálásához saját kultúránk nemigen ad fogódzókat. Később, amikor már tanítottam a hangszerjátékot, rájöttem, hogy e furcsa versikék talán másoknak is segíthetnek, akik ugyanúgy küszködnek, ahogyan vele is megtörtént. Ez persze eltér a hagyománytól, hiszen a japán stílusú tanításban nem foglalkoznak a tanítvány lelki világával, része a folyamatnak, hogy egyedül küzdjön meg a tanulás folyamán felmerülő problémákkal, de mi, itt Európában nagyon mások vagyunk. Nehezen bírjuk a csendet magunk körül, őrlődünk, ha nincs visszajelzés, különösen, ha észlelhető fejlődés sincs, márpedig a sakuhacsi tanulása során eleinte ezekkel kell számolni.
Ez nagyon „kenézlacis”, ha szabad ilyet kijelenteni, tükrözi a te tanítási módszered.
Nem nélkülözi teljesen az előképet ez. Hiszamacu Fújó sakuhacsi játékosnak (senki nem akarja elhinni, hogy így hívják, de tényleg Fújó a neve) van egy hasonló, rövidebb írása, különféle instrukciókkal és tanácsokkal. Hitori mondo a címe, amit úgy fordíthatunk, két szem közt vagy beszélgetés önmagammal, hiszen nem másnak, hanem saját magának írta az egészet, önmagával vívódva és beszélgetve. Az Üres harang is egyfajta beszélgetés tehát önmagammal – mivel én is örök gyakorló vagyok, ahogy minden más sakuhacsi játékos is.
Miért látod ennyire szükségesnek ezt a támogatást?
A lelki nehézségek mellett szellemi veszély, hogy nagyon könnyű letévedni az útról. Ilyenkor máshova érkezünk, mint ahova indultunk. Az egyik ilyen letérés lehet a zene, amiben semmi rossz nincs, zenélni nagyon jó, annak is, aki műveli és annak is, aki hallgatja, csak vegyük észre, hogy ez a zene és nem a zen gyakorlása ezen a hangszeren. A másik veszély, hogy ha eredményeket várunk, amelyek elmaradnak, akkor lassanként elhal a gyakorlás, majd észrevétlen abbamarad, mert eredményekre aztán, ahogy említettem, jó darabig nemigen számíthatunk. Sőt, éppen ellenkezőleg, a mi fülünknek idegen, hamis, rosszul csengő, unalmas, vontatott hangokat sem a gyakorló környezete, sem maga nem értékelheti túl sokra. Muszáj lélegzésünk és tudati működéseink felé fordulni és ezekre helyezni figyelmünket az eredmények, vagyis hang és a megszólalás helyett, hiszen épp ezáltal válik a zen gyakorlásává a hangszeres játék. Csakhogy erre nincsenek mintáink és nem is értjük, hogy miért kellene ezt megtennünk. Teljes fordulat szükséges tehát, s a könyv ehhez kíván lendületet adni, vagy másik képpel, bátorságra ösztönözni, hogy megtegyük a levegőbe azt a bizonyos lépést a szakadék szélén állva.
Mikor állt ez össze könyvé?
Észrevettem, hogy távlata lett, tartanak valahová az írások. Akkor kezdtem formába rendezni. Lett három szemeszter, vagy három év – ahogy tetszik – és mindegyikhez tartozik 12 írás. Egy-egy írás így egy hónapig is érvényes lehet, de ez nincs megszabva. Fontos azonban, hogy elteljen bizonyos idő, mivel a japán művészetoktatásban, s ez megint teljesen idegen tőlünk, nem teljesítmény alapján léphet tovább a tanítvány, hanem eltelt idő szerint. Gondoljuk meg, gyakorlunk valamit és amikor végre tudjuk, a mester nem tanít újat, hanem újra és újra annak gyakorlására utasít, ami már a könyökünkön jön ki, egészen addig, amíg le nem telik az inasidő. Mindez világossá teszi, hogy nem az eredmény a lényeg, hanem a tanulási folyamat, illetve, még pontosabban, a tanulási folyamat során zajló tudati események, például az, hogy miként viszonyulunk ahhoz a szituációhoz, amikor valami olyasmit kell gyakorolnunk – még mindig és még mindig -, ami már a könyökünkön jön ki. Abban a mély és tartós változásban azonban, amely a zen gyakorlás témája (szándékosan nem céljának mondom), az időnek fontos szerepe van. Egyszerűen idő kell hozzá, hogy megváltozzon a viszonyunk önmagunkhoz és a világhoz. Másfelől, s ez még furcsább, hogy ha pusztán csak gyakorlunk és nem töprengünk semmin, nem tartunk önvizsgálatot, nem rágódunk frusztrációinkon, ez a változás akkor is bekövetkezik az idő múlásával. A probléma tehát az, hogy miként tudunk kitartani a gyakorlásban, s ebben nyújthat támaszt a könyv is.
Számodra mi volt a legkedvesebb élmény a könyvvel kapcsolatban?
Egyrészt, ahogy kialakult a formája. Szerettem volna, hogy ha az írások tükrözik a sakuhacsi darabok lélegző ritmikáját, a kötelező szüneteket a hangok fúvásai között. Így alakult ki a verses forma, a lecsengő hangokat idéző versszakok. Másfelől, e versszakok és rímeik olyan magam ácsolta keretté váltak, amelyeken a gondolati tartalmak gyakran átcsapnak, ami egyfajta teoretikus feszültséget kelt a szövegben, s filozófusként ez nagyon inspirált írás közben. Ha a könyv egészét nézzük, akkor jól látható, hogy sokkal többről van szó, mint hangszerjátékról, sőt, még a személyiség átalakulása sem öncél, hanem valami felé mutat: ez pedig a világban való emberi cselekvés mikéntjének kérdése. Bízom benne, hogy ami a könyvből kiolvasható, az mások számára is láthatóvá, tapasztalhatóvá válik, akár még úgy is, hogy nem a zen, vagy tágabban, a buddhizmus felől közelítenek. Ennek ellenére nem tagadható le, hogy a háttérben mindenhol a zen sejlik fel, annál is inkább, mert tapasztalatból állíthatom, hogy a zen művészetek gyakorlása teljes értékű buddhista praxis, meditáció. A japánok ezt így mondják: gei dó kore bucu dó, vagyis, a művészet útja ugyanaz, mint a Buddha útja.
A könyv hivatalos oldala: Megjelent – Kenéz László: Üres harang | A Tan Kapuja Buddhista Egyház (tkbe.hu)
Könyvbemutató 2023. márc. 20. 18.00h, amit megnézhetsz Youtube-on is: Kenéz László: Üres harang – könyvbemutató – YouTube
A sakuhacsi megszólaltatása a zen szerzetesek hagyományos fejfedőjében, a tengai-ban (Fotó: Chris Allen)
Balázs
