Mi most vegyük azt, amikor egy nő az anyaság mellett dönt. Társadalmi elvárások iránti megfelelésből, saját, megkérdőjelezhetetlen akaratából vagy egyszerűen fel se merül benne, hogy nem ez a természetes – mindegy. Dönt és anyává lesz. Manapság már azért egyre többet olvasni arról, hogy a fogantatás pillanatától anyává váló nők hogyan élik meg ezt az utat, ezt az életvégig elkísérő, letehetetlen átváltozást, átlényegülést testileg és lelkileg. Milyen félelmek és várakozások, megnyugvások és bizonytalanságok, hétköznapi felemelkedések és fájdalmas kudarcok, szeretetteli és szeretetlen mindennapok szőhetik át ezt a megbonthatatlan viszonyt, ami egy anya és gyermekei között születik abban a pillanatban, amikor az egyik anyává és a másik gyermekké válik. És ez igaz minden minőségű anyaságra. Jóra, rosszra, eredendőre vagy örökbefogadásra, sőt, mesélik, hogy igazi tud lenni még a nevelőszülői kapcsolatban is.
Arról is folyik jelentős vita már egy ideje, hogy hol húzódik meg a határ egy már anyában az anya és az azt tápláló nő között. Hány százalék nő és hány anya egy jó anya? Megvetendő, elitélendő-e, ha a mérleg nyelve bármelyik irányba sokkal inkább kilendül? Pontosabban van-e jogunk elítélni vagy akár csak minősíteni bármelyik anya választását, ha a másik irányt választja, mint amit mi jónak tartunk? És vajon bármelyik választás csak és kizárólag wonderland?
Florian Zeller írt egy trilógiát, amiben azt vizsgálja, hogy egy-egy családban fejét felütő váratlan vagy éppen törvényszerűen bekövetkező disszonancia mennyire képes megborítani az egyént és környezetét, jelesül a legkisebb társadalmi közösséget, a családot magát. Az Anya ennek a trilógiának a középső része. Egy olyan anyáról szól, aki gyermekeinek a családi burokból való kiszakadása után elveszíti a talajt a lába alól. Egy anyáról, aki a döntése értelmében a kizárólagos anyaságot választotta, de mostanra már azt érzi, sokkal inkább feláldozta magát. Nem az áldozat meghozása a megélt problémája, hanem annak elvesztése. Az anyaság nőiességének és személyiségének identitásává vált, olyannyira, hogy a felnőtté váló gyermekek, különösen az utolsó, a Fiú távozásával szétpukkanó burokkal együtt ő maga is feloszlik a légben. Kiderül számára, hogy ő maga volt a burok. Visszavágyik azokba az időkbe, amikor még kicsik voltak a gyerekek, és a velük való „munka”, a törődés határozta meg a mindennapokat. Utólag és visszamenőleg a férj, az apa se hiányzott ebből a kapcsolatból, még a munkái miatti tényleges hiányzások mellett és ellenére sem. Érzése szerint az apa nem is volt igazán apa, mostanra meg már férj se nagyon. Ő volt az, aki egyszerre volt mindkettő, de még az apaságot is feloldotta saját anyaságában. Ez természetesen erodálta benne mind az anyát és mind a nőt, a feleséget.
Nem csoda, hogy akkor borul meg igazán, amikor az agyon istenített fiú szerelemre lel. Nincs az a nő, aki méltóbb lenne az ő szerelménél a fia szerelmére. Sztereotípia? Lehet. De Zeller ezt olyan kegyetlen őszinteséggel tárja elénk, amitől egyáltalán nem tűnik annak. Sőt. Mint ahogy azt már az első részben, az Apá-ban is tette, olyan mértékben kavarja össze az idő- és emléksíkokat, hogy bizony észnél kell legyen a néző, hogy ne tévedjen el, mikor látjuk a valóságot vagy az elképzelt, jól-rosszul felidézett valóságot. Vagyis egy ponton elbizonytalanodunk, hogy tényleg csalás történt? Ennek a sok haragnak és elkeseredésnek vajon valójában ki és mi az okozója?
Nehéz vállalás bemutatni ezt a darabot. Mindenképp kell hozzá egy Anya. Aki természetesen Nő. Mármint nőiességében is nagyon erős nő. Ez a darab bemutathatóságának alfája és ómegája. A Karinthy Színház Nagy-Kálózy Eszter személyében rátalált erre az anyára. Csodálatosan billeg az emlékek és a valóság határán, olyan kegyetlen egyszerűséggel ejti el a leggonoszabb mondatokat is, miközben a következő pillanatban erőtlen kislánnyá válik, hogy aztán váratlan kibújjon belőle a nő, legalábbis a maradéka annak, aki egykor volt. Manipulálni próbál, ha kell a nőiességével, de mi kívülről már mindennek csak a romjait látjuk, a kapálózást. Ugyanakkor a megidézett gyerekkori képek, a hétköznapi hajnalok őszinteségében nincs kételkedni valónk, valóban felsejlik egy egykorvolt boldog család képe, ahol az anya teljesen önazonos lehetett.
Az előadás nagy erénye, hogy bár a darab középpontjában az anya tántorog bizonytalanul, az őt körülvevő szereplők látszólag kisebb fókuszt kapnak (hiszen mindaz, amit látunk az anya nézőpontja, vagyis mindenkire annyi fényt enged, amennyire fontos neki), mégis egyenrangú, támogató partnerei tudnak lenni az emlékek töredezettségében. A legtöbb szerep ebben az Apá-nak jut, akit Bokor Barna játszik igen nagy koncentráltsággal. Értem ezalatt, hogy mind a jelenléte, mind a szerepe koncentrált, vagyis ez utóbbi alatt, mint koncentrátumot, sűrítményt is értek. Értetlensége mögött az együtt eltöltött évek éppúgy felsejlenek, mint az aggódás, a félelem. Eldöntendő, hogy zártsága, a valamilyen titok ki nem mondása mögött a gyávaság vagy inkább a féltés áll – ezt is nyitva hagyják az alkotók. A Lányt játszó Kovács-Vecei Fanni nem először mutatja meg, hogy képes egy-egy szerep szélsőségeit bátor nyilvánvalóságában megmutatni – most ráadásul ugye valahol ő is egy emlékkép, vagyis szűrőn keresztül látjuk az általa megformált lányt. Így aztán zavarba ejtő lesz az ő jelenléte is: ez is titok marad, hogy valójában ő mennyire szemtelen vagy épp elesett abban a jelenetben, amit kétszer látunk egymás után hol így, hol úgy. Ezzel szemben a Fiú, Karácsony Gergely idealizáltsága ellenére láthatóvá teszi a harcot, a leválás igényét és annak az anya számára való fájdalmas viselésének elkerülhetetlenségét. Látszólag neki jut a legkisebb szerep, de valójában minden körülötte forog. Amikor nincs színen, akkor is róla beszélnek. Sokat tudunk meg róla már megjelenése előtt, amikor viszont színre lép, látjuk azt a gyötrődést, hogy mennyire teher már neki a kapcsolata anyjával. Pontosabban ez a minőségű, csimpaszkodó kapcsolat. Minden pillanatában átélhetővé teszi a fiú gyötrődését és a vágyát a saját életének éléséhez. Ami, lássuk be, teljesen releváns elvárás, aminek normálisan magától értetődőnek kellene lennie. De sajnos nem akkor, ha édesanyádnak Te vagy az identitása.
A Karinthy Színházban játszott Anya is már egy kockakő azon az úton, amit kijelölt az új vezetés. Vállalni társadalmilag fontos kérdéseket feszegető előadások bemutatását, olyanokat, amik olykor kíméletlenül tárják fel és szembesítik az emberi gyarlóságot velünk.
Az Anya egy szép és fontos botlatókő az idealizált világ műsima aszfaltútján.
Az előadás színlapja a Karinthy Színház honlapján:
https://www.karinthyszinhaz.hu/eloadasok/38-az-anya
A fotókat Forgács Bea készítette.
Váradi R Szabolcs