Az élet úgy magában, azért lássuk be mütyürkék láncolata. Le lehet őket festeni nagyívű ecsetvonásokkal, drámai színekkel, amikre nagy messzeségből kell ránézni, hogy összeálljon a csodálatos nagy egésszé, meg aprólékosan, az érzékelt valóságot a lehető legrészletesebben leképezni – és jó sok variációs lehetőség van még a kettő szélsőség között és a meghúzott határvonalakon kívül. De azért ha elég közel megyünk hozzá, mégiscsak látjuk, az ecsetvonásokat és színátmeneteket, a festék repedezéseit. A tökéletesség tökéletlenségeit. És pont ezektől szép az egész. Wes Anderson nekem az az aprólékos mütyürkéző, aki a látszólag érdektelen részleteit ragadja meg az emberi létezésnek, kiemeli őket a mindennapok teréből és egy sajátos nézőpontból, sajátos színpalettával újra festi azt. Mintha egy külön moziterembe vonszolna minket, egy olyanba, ahol az élet című filmet egy speciális szín- és mozzanatszűrőn keresztül láttatja, ahol a szemüveg kerete egyben az érzékelt világ kerete is és valahogy közben a látóteret mindig szimmetrikussá rendezi, úgy, hogy a fókusz a középtengelyen legyen. És a látszólagos idealizáltság mögött mindig ott vannak a drámák. Vizuáiisan és történetileg is. Nem szélsőségesen, hanem a színvilágnak megfelelően látszólagos visszafogottsággal. Csakhogy az eseménytelennek tűnő mütyürkézésben mindig ott vannak a váratlan mozzanatok: ami a vizualitásban a védjeggyé vált harsány sárga, az a szereplők itt-ott teljesen kiszámíthatatlan reakciói a kiszámítható hömpölygésben, amiktől aztán az összeállt egész valahogy mégis felborítja a normalitást. És a felrajzolt mesevilág repesései mögött felsejlik az ábrázolni vágyott valóság (Ebben az értelemben kiegészítő párja a másik nagymesternek, Tim Burton-nek, csak ő persze az egészen más moziterembe visz, egészen más szemüveggel).
És akkor még ott a zene, a nagyszerű, ami fel- és elemel, át- és hozzá színez és -ad, ami méltó része a nagy egésznek.
Nem mondom, hogy mindegyik filmjét láttam, de elég sokat. Én nagyon szeretem, ahogy lát és láttat, ahogy a ráveszi a legnagyobb sztárokat, hogy merjenek annyira kevesek lenni, hogy szinte már ne is legyenek ők maguk, veszítsék el a saját manírjukat cserébe az övéért – a minimalizmusukkal úgy simuljanak bele a film világába, hogy közben mégse legyenek uniformizáltak. Nem válnak egyformává, az egyéni színek megmaradnak, csak elég közel kell hozzájuk, hogy meglássuk őket önvalójukban és színeikben.
Fantasztikus Róka úr a legjobb kezekbe került, és Owen Wilson színészete is helyére kerül mindig nála. Az első film, amit láttam tőle a Tenenbaum volt, azonnal a tv elé láncolt a kétezres évek eleji magyar háztartásainak nyolcvan százalékában lopott HBO-ján leadott mozi szürrealitása, aztán jött az Édesvízi élet Bill Murray csodásan finom, nárcisztikus, Cousteau-utalásos óceánkutató-természetfilmes rendezőjével, amiben többek között Willem Dafoe sokadjára képes volt meglepni elképesztő kaméleon alakításával. És aztán sorra jött a többi, akár visszamenőlegesen is, tetten érhető a rendezői hang fejlődése, filmről-filmre, hogy a legutóbbi Francia kiadás szkeccsei olyan mini kisfilmek legyenek, amelyek összefoglalják az eddigi utat, de természetesen a jelenlegi tudás birtokában.
És ma jön az új film, az Asteroid city. Én várom.
Mostanában vicces videók terjednek a neten, amiket a mesterséges intelligencia készít, hogy milyen lett volna a Star Wars, a Harry Potter sorozat vagy legújabban a Szomszédok, ha Wes Anderson kezeibe kerül. Én meg már csak arra lennék kíváncsi, hogy az AI szerint milyen lenne egy Wes Anderson film, ha azt Wes Anderson rendezi.
fotók: port.hu
Váradi R Szabolcs
