Rozival együtt néztük meg az előadást és még napokkal később is erről beszéltünk. Mindkettőnket nagyon megfogott és mégsem tudtuk, hogyan öntsük szavakba a látottakat és az érzéseinket.
Az eleje olyan volt, mint mikor regények elején hosszú oldalakon keresztül képleírás van. Természetesen volt díszlet és az öt színész maximálisan kihasználták a teret, de mégis így még könnyebben tudtam beleélni magam az előadásba. Aztán ez a fajta egyszerűség hirtelen borult.
Úgy mentünk oda, hogy direkt semmit nem olvastunk utána, hogy ne befolyásoljon minket. Nekem azt az érzést keltette a történet, mint mikor egy forró nyári napon a panelban már nem tudsz mit kezdeni a rettentő hőséggel és teljesen elnyom, akárcsak egy sivatagban. Mikor már félálomban próbálsz ébren maradni és küzdeni a meleg ellen. Ráadásul vízhiánnyal is küzdesz. Ekkor megjelennek délibábszerű képek. Aztán már visszatekintve nem tudod eldönteni mi történt meg valójában és mi az amit képzeltél, álmodtál.
Ez az előadás azt a hangulatot is keltette bennem, mintha párhuzamos univerzumok lennének ezek a színészek által külön képviselt szálak, de mégis egybe fonódnának. Van egy olyan elmélet, hogy mikor valakinek deja vu érzete van, az nem azt jelenti, hogy már megélte ezt a pillanatot, hanem hogy a párhuzamos dimenziókban lévő énjeivel ugyanazt a pillanatot élik meg egyszerre és ez által pár másodpercre összekapcsolódnak. No nekem ez ilyen volt kicsit, váltakoztak a különböző síkok és a végére én magam sem tudtam teljesen, mi történt meg igazából, minden vagy semmi vagy csak egy része. De pont ettől tetszett igazán.
Ami pedig még nagyon sokat hozzátesz az előadáshoz, azok a hangok. Különféle különleges eszközökkel még inkább szemléltetik az adott közeget. Akár azt a feszültséget, hogy a víz valójában hova lett, mikor fog kitörni. Vagy akár azt a sejtelmességet is fokozzák a hangok segítségével, amit a párhuzamos monológok kiváltottak.
https://juranyihaz.hu/hu/eloadas/azarabejszaka
Az előadásról a fényképeket Gulyás Dóra készítette.
Sára
