Ebben az esetben sem csak a rendezés Tarnóczi érdeme, a darabot is ő írta, és még talán a színészek, és itt is – mint az Extázisban – depresszív, mély érzelmi hangulatokkal kommunikál. A rendező ismét bátran nyúl a vizuális elválasztás eszközéhez: Devich Botond díszlete az előadás nagy részében egy hatalmas üvegfallal szigeteli el a színészeket a közönségtől. Ez a megoldás azonban épp az ellenkezőjét éri el – kiegészítve a mikroportokkal és a folyamatos, élő videós közvetítéssel –, különös, bennfentes érzést kelt, nemhogy elszigetelődünk, hanem közelebb kerülünk a színészekhez. Olyan, mintha egy filmforgatás közepébe csöppentünk volna, ahol a premier plánoknak köszönhetően a karakterek rezdüléseit, kiszolgáltatottságát és legmélyebb érzelmeit közelebbről látjuk, mintha csak a színpadon folyó eseményeket követnénk. A nézőket körülöleli az előadás; hosszú, valós idejű jeleneteiben mi is részesei vagyunk a darabnak. A történet olyan valóságos, hogy ezekkel a technikai elemekkel az az érzésünk, ott születik előttünk, velünk együtt a produkció. Az üvegfal mögötti füstfelhő és a digitális kivetítés kettőssége pedig azt az illúziót kelti, mintha beleselkednénk olyan emberek életébe, akiket ezer éve ismerünk. A Rekviemben is, mint Tarnóczi korábbi munkáiban, több szálon futnak az események, mindenki a saját nézőpontjából dolgozza fel a múltbeli és a jelen történéseit. Az utolsó felvonásban pedig együtt lehetünk a szereplőkkel, nincs elválasztás, ott vagyunk mi is a közös, legintimebb családi eseményen. A különböző karaktereket itt értjük meg, válaszokat kapunk egy csomó személyiségbeli és korosztályos problémára. Összeáll a puzzle. A Rekviem súlyos címe ellenére a pozitívbefejezéssel reményteli lehetőséget ad családi traumákkal sújtott szereplőinek.
Kiváló alakításokat láthattunk. Az első előadáson voltunk ugyan, de ennek ellenére a társulat játéka bámulatosan összeszedett volt. Pelsőczi Réka (Erika) tűpontosan hozza a munkájába belefásult, magányos, gyötrődő lelkivilágú doktornőt. Simon Zoltán (Iván) a diplomás, de céltalan, a szexrandik világába menekülő szomszéd srác szerepében brillírozik – karakterében ott van egy egész elveszett generáció szorongása. Kanyó Kata (Emma) ismét bizonyítja, hogy Tarnóczi organikus, improvizatívnak tűnő világában ő az egyik legtermészetesebben mozgó színész. Szirtes Ági (Olga) és Borbély Alexandra (Noémi) is remekül adaptálódott ehhez a különleges, kihívásokkal teli játékstílushoz, technikai tudásuk mellett őszinték tudnak maradni. Szirtes kiváló a sorsával megbékélt Olga szerepében, ő elért mindent, amit elérhetett, ő jutott a legmagasabbra a családból, kissé szorongató mérce is a többieknek. Lengyel Benjámin remekül hozza Dezső hipochondriáját és kapcsolat nélküli bizonytalanságát; jó látni, ahogy kinyílik, amint valaki érdeklődik iránta. Hajna karaktere is tökéletesen érthető Pálmai Anna prezentálásában, ő a szó szoros értelmében érzelmi intelligenciájával küzdi fel magát, a saját jogán, egy egészen másfajta háttérből érkezve. Keresztes Tamás pedig azonosul Olga fia, András nem ebbe a világba illő, tehetségét nem is ehhez a világhoz mérten használó személyiségével. Nincs meg benne az anyja talpraesettsége, és ez a létidegenség bénító hendikepként nehezedik rá. Mind esendők, teli jó és rossz emberi tulajdonságokkal, de az utolsó jelenetben mind szerethetővé válnak, eljutunk a megértésükhöz, empátiával tekintünk rájuk.
Bár a darab súlyos sorsmintákat mutat és a mai magyar rögvalóság megküzdési lehetőségeit kutatja, a Rekviem mégsem hagy minket a sötétben. Nem ad ugyan kész választ, de felmutat egy optimista kiutat: az egymásra figyelés és a feltétel nélküli elfogadás erejét. A darab végső üzenete egyszerű: nem az számít, mit értünk el vagy kik vagyunk a világ szemében, mert csak a szeretet képes megtartani minket, amit azoktól kapunk, akik mellettünk maradnak.
Bízom benne, hogy még sok hasonló hangulatú, vizuális és technikai felépítésű darabot kapunk Tarnóczitól; kristálytisztán látszik, hogy van még ott, ahonnan ezek jöttek.
Az előadás oldala: https://katonajozsefszinhaz.hu/eloadasok/bemutatok/43978-rekviem
A fényképeket Hirling Bálint készítette.
Artus Stella