Mindeközben emberi kapcsolataink hiányosságai és erősségei is úgy kopnak, hogy azért az elhallgatások előbb-utóbb felszínre kerülnek, különösen kívülről nézve őket. Azok, amik felszínesek voltak, hacsak nem vesszük a bátorságot a szembenézéssel, csak további hiányokat szülnek, amik viszont szorosak voltak, idővel egyre elszakíthatatlanná válnak. Az idő múlása persze azzal is jár, hogy az ember bárhogy is igyekszik, elveszíti a kapcsolódását környezetével (ez alól az egyetlen és megismételhetetlen David Bowie a kivétel), hiszen minden ifjúságnak megvan az édes madara, de olyan ez a nagy összgenerációs édesmadár-rezervátum, mint amit az eddigéltem alatt derítettek ki az ornitológusok: az a sok bravúros és fület gyönyörködtető pacsirta (és fülemile) trilla korántsem a párkereső harmónia, mint inkább a „kihaénnem” dominancia hangjai. Az öregebb bezzeg az én időmben, a fiatalabbnak meg új formák kellenek (emlékszem nekem ott remegett meg először az aszfalt a talpam alatt, amikor minden hitem ellenére, miszerint én soha nem fogok lemaradni az aktuális zenetrendekről, leforrázva álltam a művész mozi előtti hirdető oszlopra felragasztott Sziget-plakát alatt és a tény, a megvont mérleg eredménye, a kb. 90%-ban ismeretlen nevek látványa után el kellett ismernem, hogy ezt az ígéretemet se sikerült megtartanom és nélkülem fog a zeneipar tovább termelni). Nekünk tehát, akik korunknál fogva már kénytelenek vagyunk felismerni az idő vasfog mosolyát marad a (lehetőleg nosztalgiamentes) komfortzóna, a jól ismert ismerősök akolmelege. Ez természetesen nem feltétlenül jelent ki- vagy visszavonulást, nem kell vaknak és süketnek lenni az újra, csak egyszerűen az, ami addig a mindennapi levegőnk volt, a folyamatos megújulások következményeként lassan elpárolog, így kicsit jobban meg tudjuk becsülni dolgaink veszendőségüknél és vesztenivalójuknál fogva. Csak akkor csillan fel kicsit a bennünk szunnyadó gyermek tekintete, amikor a retro-rotor egy csöppnyi időre újra visszapörgeti az ifjúságunkat és gyermekeink fókuszába tolja azt. Addig meg maradnak a helyek, amik őrzik azokat az értékeket, amiket mi tartottunk annak, hogy nehogy bezzegelőkké váljon vágyunk múltidőnk felé.
És hát mi más lehet erre alkalmasabb, mint a mozi. A mozi, mint film és a mozi, mint hely, ahol az előbbi értelmet ad az utóbbinak. Meg ennek az egész elmúltifjúsági komfortzónának. Vannak még. Mindig jönnek korok és vívmányok, amik az újdonság erejével elhomályosítják az előző korokat és vívmányait, de sose tudják annyira sötétbe taszítani, hogy végleg láthatatlanná váljanak. Sőt. Hiszen paradox módon a sötét a film élettere, „filozofikusan” pont a láthatatlanná tevő teszi őt láthatóvá (jó, nyilván az egyik hasonlat, a másik meg tény, de bízom benne, hogy aki idáig elért az olvasásban, érti a párhuzamot – mégolyha silánynak is tartja). Szóval hiába a feledésbe taszítás jószándéka (kikövezett út by the devil), mindig vannak helyek, emberek, amik őrzőkké válnak – fanatizmusból vagy akárcsak a fent említett komfortzóna megtartása okán. Akik és amik ünneppé teszik a hétköznapjainkat azzal, hogy egyszerűen csak gondoskodnak az emlékezésről. Lehet, hogy ez bizonyos szempontból múltban ragadás, de miért ne lehetne a túlélés eszköze mindez? Egy film, ami magán viseli azokat a motívumokat, amik ma már anakronisztikusak, meg néhány mozi, ami megőrzi ezeket az anakronizmusokat, mit megőrzi, életben tartja és fel is mutatja azzal, hogy van, és egyszerre vetíti azokat a filmeket, amik nélkül nem lenne filmművészet és azokat is, amik még azok szerint a szabályok szerint készültek el. Hogy megragadják az eltűnő időt. Vannak még ilyen helyek. A Cirko-gejzír egy egyek közül.
Persze ez is csak egy mozi lenne önmagában, élettel és életfilozófiával az azt működtetők teszik azzá. Lehetőséget teremtenek azoknak, akik hozzájuk hasonlóan elképzelhetetlennek tartják, hogy kiradírozzák a közös kultúránkból a filmet. A művészfilmet. Az egész mozin érezni, hogy tulajdonképpen maguknak csinálják, mintha kinyitnák a nappalijukat, hogy pár hozzájuk hasonló őrült bejöjjön és megnézzen néhány számukra fontos mozit, amikről azt gondolják, talán jó lenne, ha más is megnézhetné. Minden vetítés ünnep, de szerénységből csak néha adják ezt a nevet az estének. Nemrég megtörtént az a ritka alkalom, hogy összegyűlhettünk náluk, mindhárom „nappalijukban”. Amikoris évtizedes kapcsolódások, eltérő generációk, más és más fénytöréssel filmet néző tekintetek gyűltek egybe, egy ilyen mini filmszemlére, ahol még ilyen „elfüllentett-elhallgatott” (vesd össze titkon kihallott) mondatok is elhangozhattak, hogy „és képzeld találkoztam itt olyannal is, akit évtizedek óta nem láttam és azóta se tudom, hogy kicsoda” – ami igen, tényszerű közlése mellett nosztalgikus utalás régi filmszemléken való ismeretlen-ismerős szem-összevillanásokra. De ez az este most mégis megtörtént és a megtörténtségének ténye is tette azt ünneppé. Az okot pedig az ünneplésre Jim Jarmusch legújabb mozija, a lefordíthatatlan című Father Mother Sister Brother adta.
Persze nem kell oxfordi angol nyelvészprofesszornak lenni a fordításhoz, a fosztóképző oka maga a mestertől Jarmuschtól ered. Egyszerűen nem engedte lefordítani a címet, mint ahogyan az angol idiómákat sem ültethette át a fordító (Jelen esetben Deák Zsuzsanna, a Cirko egyik lelke) a saját nemzetének megfelelőjére (hiszen a legtöbb népi bölcsességnek van saját nyelvi analógiája – lévén, hogy a megfigyelésen alapulnak szinte mind). Jarmusch elég jó megfigyelő, szinte minden filmje az emberi kapcsolatok működési hibáival foglalkozik és azokat helyezi mikroszkóp alá, de úgy, ahogy egy mikrobiológus vagy egy radiológus is teszi, akik enyhén „megszínezik” valamely másik anyaggal a tárgylemezt, egy reagenssel teszik láthatóvá a vizsgálat tárgyát képező láthatatlan megfigyelnivalót. Ettől kicsit groteszkké válik a helyzet, vagy a benne levők reakciója, a „kiszínesedéstől” persze enyhén karikaturisztikussá válnak a szereplők, amikhez mindig meg kell találni azokat a színészeket, akik bírják azt a finom iróniát, ami elengedhetetlenül szükséges, hogy ne billenjenek át a pengeél túloldalára. És Jarmuschnak megvannak mindehhez a régi szövetségesei (Bill Murray, Tom Waits, Cate Blanchett pl), akikhez ügyesen talál újra és újra friss szomorú bohócokat. Mert filmjei valójában olyanok, mintha cirkuszban lennénk, a Cirque de la Vie-ben, aminek minden szereplője bohóc, de csak elvétve látjuk Augusztokként bukdácsolni őket többnyire a szomorú fehér bohócok ők (akárcsak Aki Kaurismäki hősei). Ez a film is szkeccsfilm, tulajdonképpen minden filmje az, még, amikor egy főhöst is követünk végig, a történetek, mint valami filmnovellák követik egymást, nincs klasszikus fejlődéstörténet és az is gyakran előfordul, hogy nemigen jutunk mi sem előrébb tudásban, mint a főhős, akinek a kálváriáját végig kísértük. Közben mégis annyi pillanatot nézünk végig kívülről önön gyarlóságainkról, annyi élethelyzetben ismerhetünk rá az elcseszettségünkre, hogy valójában ettől válik az egész a végére fontossá és tanulságossá.
Ebben a filmben három egymástól független családi történetet nézhetünk végig. Az első, a Father egy apjukat New Jersey-ben meglátogató New York-i testvérpár története, melyben a kókler apa (Tom Waits, ki más) és felnőtt már családos (és épp pont nem) gyerekei (Adam Driver, Mayim Bialik) képtelenek valódi szeretettel eltölteni egy délutánt, felszínes beszélgetésekkel töltik el az időt, nemigen derül ki, miért is van ez a találkozó (mert nyilvánvalóan nem azért, ami elhangzik). Az kiderül, hogy az anya nemrég halt meg, emlékét mindhárman másképp ápolják és élik meg veszteségként.
A második történet a Mother helyszíne Dublin, de valójában csak a fiatalabb lánytestvér (Vicky Krieps) barátnője ír (valóban, Sarah Greene), a család (Charlotte Rampling, Cate Blanchett) „bevándorló”. Polgári élet, porcelánokkal és a legfenszibb süteményekkel, teadálutánnal. Itt az apa halt meg nemrég, itt is csak ennek megemlítése szintjén jelenik meg az elhunyt családtag. A kommunikáció itt is felszínes, sokkal beszédesebbek a hallgatások, amik néha már-már annyira túltoltak, a szünetek, várakozások (Überre például), a valódi mondavaló melletti elbeszélések, és a kimondások helyetti inkább hallgatások teszik viccesekké ezeket a helyzeteket is, akárcsak a Father esetében. Itt sem érezni a szeretetteli családi kötődést, inkább a kötelességtudat, a családtagok felé való elvárt felelősségérzet tartja össze őket, és ha szembesítenénk őket ezzel, hevesen tiltakoznának mindhárman – miközben bent mélyen pontosan éreznék ennek igazságát, és pontosan erről kéne valójában beszélgetniük előbb, hogy tényleg szeretettel tudjanak beszélgetni aztán.
A harmadik helyszín Jarmusch agyonszeretett városa, Párizs. Itt is van testvérpár – nagy ravaszul egybefűzte a Sistert és Brothert, hiszen azt várhattuk volna, ezek is különálló részek lesznek majd. Szóval testvérpár (Indya Moore és Luka Sabbat), de az ok, az összefűzésre (a csapdán túl), hogy ők ikrek. És itt is van apa és anya, ám ebben a történetben mindketten meghaltak. A korábbiaktól eltérően viszont itt igazi kötődés van az ikrek között, persze, igen, tudjuk, hogy ez többnyire tényleg így van, néha van is utalás ennek igazolására, de mégis, ez most itt egy az eddigiekkel ellentétben valódi kapcsolatot mutat fel. A szülők hiánya őszinte, a veszteségük közös és egyaránt fájdalmas, azt mindketten a maguk módján viselik és élik meg. Szüleik párizsi bérleményének felszámolása után vagyunk, egy végső búcsú a szülőktől, otthontól és a gyerekkortól. Apró, nekik fontos emlékek felidézésével kerülünk közelebb az eseményekhez, a három történet közül róluk tudunk meg a legtöbbet abból, amit elmondanak, és nem attól, amit elhallgathatnak. Itt igazi szeretet vibrál, ebben a legfrissebb a gyász, mégis itt van a legtöbb élet.
Mindhárom történet egyfajta gyászfolyamat (ami szintén erős Jarmusch motívum). Szkeccsfilm, de mégis összeköti néhány ismétlődő képi vagy verbális elem egymással és az életművel a három kisfilmet. Nem akarnám mindet leírni, hiszen ez is játék, amire meghív minket J., már persze ha te is nem inkább a filmet velem együtt néző Balázs barátommal értesz egyet (erre inkább ne hívjon, ez uncsi már). Csak párat mégis: az autózás a városokban, utcákon, tájakon át (Éjszaka a földön), a közös szín (fekete/piros/fekete-piros), a oldschool autók, a körbejáró idiómák, felülről fotózott terített asztal/kávécsészék (Kávé és cigaretta) és egyéb finomságok. Én szerettem ezeket az idézeteket, akárcsak a belassulásokat, talán a saját belassulásom okán.
Mindenesetre az egész tényleg olyan, mint eltűnő kor eltűnő filmje, egy eltűnő filmünnepen.
Ám minden jól van így, ahogy, amíg mégiscsak vannak ilyen mozik (filmek) és mozik (helyek), amiknek még fontos az eltűnő idő nyomait keresni a fénypászmák csóvájában táncoló porszemek között.
A film hivatalos oldala: https://cirkofilm.hu/film/father-mother-sister-brother
Szabi