A héten készítettem egy interjút Petrovity Sándorral, aki zenész és még rengeteg minden – nem írtam még meg, és most muszáj szpojlereznem belőle. Sándor azt állítja, hogy a közönség pont ugyanazt élheti át, amit a művész. Például, ha a művész csajozni akar, és azért zenél – akkor az a maximum, ami átjöhet. Ha szívből – akkor az a maximum.
A Bálna végén a darabbéli szerző elmondja miért volt ez az előadás. Hogy ott legyünk. És ott voltunk, tagadhatatlan.
Tételezzük fel, hogy ez igaz. És csak ennyi. Akkor semmi más dolgom nincs, mint leírni, hogy volt két kép a színpadon, ami rettenetesen tetszett – úgyis azt szeretem, amikor képekben gondolkodnak a rendezők, és itt volt kép bőven. A négy ajtó, és ahogy ezekhez az ajtókhoz képest a szereplők elhelyezkedtek.
Szóval az egyik, amikor Ágoston Katalin mellett hihetetlen pirossággal megjelent a felmosószár – szinte neonosan. A másik, amikor Debreczeny Csaba piros nyakkendője és díszzsebkendője felelt az előző képre.
Amennyiben azt gondoljátok, hogy egy kortárs darab egy kortárs színházban nem csak ennyit akart, akkor:
https://atrium.hu/eloadasok/balna
Balázs
