mikor még gyerek voltam, vagy inkább kiskamasz, az akkori magyar televízión (gondolom hétvégenként, délutáni műsorsávban, mikor még csak egyes volt meg épp elindult a kettes), közvetlenül a déli sugárzási szünet utáni blokkban) jókat röhögtem az Olsen banda bénáskodásain. Alig volt náluk kiszámíthatóan lúzerebb rablóbanda, akik a világ legagyafúrtabb, legkidolgozottabb és -lebukásbiztosabb akcióiban a leghülyébb és -képtelenebb tervekkel indultak meg ilyen-olyan bankok kasszáját megfúrni. Még ha nem is láttad a filmeket korábban, kb. az első negyedórában pontosan tudtad, hogy mi lesz a vége (a lebukás, naná) és ennek a végnek (a lebukásnak, naná) biztos tudatában röhöghetted szét a banda balfékeskedéseit.
Aztán közben felnőttem, ahogy a dán film is. Évekig tartott nekik „levetkőzni” az Olsen bandát, elhitetni a nagyvilággal, hogy dán film nem csak ennyi. Állítólag küszködtek, hogy a nagyvilágnak ne csak annyit jelentsenek, hogyha bárhol megjelentek a földgolyón és kiderült, honnan érkeztek arra a felére, azonnal szétcsússzon a vigyor a kérdező fején és hangos elégedettséggel ordítson fel a kínosan toporgó vikingek előtt, hogy „Á, az Olsen banda!” (persze nem magyarul, se dánul, mindenki a saját nyelvén örömködött, de azért az „olsen” szó eléggé konkrétan körbe rajzolta, hogy mire is gondolt a költő). Mára azonban Susanne Bier, Lars von Trier, Anders Thomas Jensen és mások a színész bűntársaikkal karöltve (Mads Mikkelsen, Ulrich Thomsen, Paprika Steen, Trine Dyrholm, Nikolaj Lee Kaas és mások) jócskán felülírták nemcsak saját hírüket, de a nagyvilág filmművészetének a történetét is. Sajátságos humorral vetkeztetik csupaszra az embert magát, olyan mélységekig bátrak megmutatni emberi kapcsolatokat, amire csak kevesen képesek vagy legalábbis iszonyatos szűk a réteg, amelyik lemerészkedik abba a mélysötét verembe, ahová eldugjuk magunkat mások, de leginkább önmagunk elől. Fájdalmas és küzdelmes bemetszéseket végeznek el, olykor haldokló emberi kapcsolatokat tárnak fel, gennyes titkokkal, de az is előfordul, hogy már elhunyt pár- és családi kapcsolatokat korboncnokolnak nekünk a lélek proszektúráján, a nagyvilágnak tanulságul. És közben, hogy ne csak fájjon, teszik mindezt egy meglehetős groteszk humorral, hogy a megrendülés pillanataiban se veszítsük el józanságunkat és a hitünket az emberiségben. Hogy bár szarul csináljuk, de azért az életnél még mindig nem sikerült jobbat kitalálni.
Én rajongok a dánokért. Élőben még nem találkoztam eggyel se (ha most a kórházi kezelések alatt épp rajtam vizsgázó medikákat nem számoljuk), nem tudom, hogy boldogulnánk egymással, már ha túlesnénk a nyelvi akadályokon. Őseink valahol valami közös barbár fosztogató rablóbanda elv után valami isteni csoda segítségével élték túl a teljes kihalást és beolvadást, csak azt hiszem nekik ez az egész integráció egy kicsit jobban sikerült, lehet, hogy azért, mert kicsit lényegesen kevesebb természeti erőforrással bírtak és azért is elég sokat kellett küzdeni, ami talán nem volt annyira vonzó, de lássuk be, nekik is megvoltak a maguk törökjei és osztrákjai pl. a svédek személyében. De mégis, valahogy nekem borzasztóan vonzó az, amit ma ezeken a filmeken keresztül megmutatnak magukból. Az a nyers őszinteség, az igazság konok keresése, vállalván annak időnkénti szubjektivitását, számomra rettenetesen szimpatikus és meglehetősen bátor. Nem tudom, elhasalnék-e én ezen a mércén, magam alkotóként mára ott tartok, hogy valahogy mégiscsak fel kéne mutatni valami szeretetféleséget egymás felé, de azt tudom, látom, érzem, hogy amit ők tesznek, az az első lépcső afelé, hogy megindulhasson a véráram, hogy a szeretet áramlása csak akkor jöhet létre, ha az erekből a plakkokat könyörtelenül kimossuk. Mert látom, hogy ők ezt tudják, hiszen pont ezért történik náluk is mindez, és még ha a következő lépést nem is tárják elénk, mert lehet, hogy nekik még nem is megy (de megy, hiszen mégiscsak ők a legboldogabb nép), vagy csak arra már tényleg mindenki maga találjon rá, akkor majd mi, a „medencelakók” talán visszaadhatunk nekik valamit ebből (például Enyedi Ildikó minden filmes lélegzetvétele pont ezt teszi).
Hogy miért is írom ezt neked, kedves Eszter? Mert azt hiszem a Te könyvedhez dánná kell lenni. Nemcsak kívülről kell figyelni, mint egy mikroszkóp alatti bogarat és elégedetten csettinteni a nyelvünkkel, hogy ej, be ügyesek, bátrak ezek a dánok, ha szikéhez kell nyúlni, hanem bizony vállalni annak a rizikóját, hogy a bogár mi vagyunk. Amiről írsz, az mi vagyunk, mind. Saját történeted, de nem véletlenül írnak annyian hideget-meleget neked. S most nem is a meleget-re gondolok, azokra, akiknek nem volt a Tanár úr, Tanár úr, a Szent Tehén, a Megkerülhetetlen Individuum, maga A Szakma, az Apu, hanem akiktől időnként jön a hideget, akiknek a Tanár úr volt a Tanár úr, a Szent Tehén, a Megkerülhetetlen Individuum, maga A Szakma, az Apu. Igen, sokunknak volt Apu, miközben neked úgy volt az, hogy írod, ritkán érezhetted, hogy az. Első reakcióban már írtam neked olvasás közben, hogy nekem ő sok szempontból volt olyan, mint I. Erzsébet. Aki a róla készült filmben a zseniális Cate Blanchett alakjában a sok lélekörlő csatározás, árulás és csalódás után úgy szilárdította meg hatalmát, hogy elhatározta: soha nem megy férjhez, csak szeretői lesznek, és fehérre festi arcát, megszabadul hajfürtjeitől, ezzel „Isteni Ikonná” válik, lemond a magánéletről és házasságot köt Angliával. A „család”, mint olyan megszűnt létezni, az ő esetében persze előre, már annak lehetősége is. Anglia a Férj, az alattvalók a Család (a család az család). Mint minden analógia, ez is féllábbal botorkál előre, hiszen apádnak (ahogy te hívod) volt családja, felsége és gyerekei (Te és Ti), de a könyved (és a színházi történetek szerint a valóság) szerint szeretői is. A könyveddel kétségtelenül megerősíted azt a korábbi feltételezést is, hogy miközben ő (az analógiát erősítve) „házasságot” kötött az ő „Angliájával”, a Csiky Gergely Színházzal, lemondott a családról vagy a magánélet bizonyos szegmenséről.
Nagyon sok minden eszembe jutott a könyv olvasása közben, jegyzeteltem is, mégse akarnám mindet megosztani veled, mert nem akarom, hogy annál többet és jobban szóljon rólam ez a levél, mint amennyire az attól, hogy én írom neked.
Csak pár dologra reflektálnék, amik a Te történetednek, emlékeidnek a pandantja, mondhatni upsidedown-ja. Írod egy helyen, hogy nem ismerte el az agressziót, pontosabban nem ismerte fel az agressziót önmagában, tetteiben. Nem sokkal azután, hogy megszületett Panni lányom, még szinte aligkinti volt, vendégjátékra mentünk Gödöllőre, akkor ott volt a kamaradrámák fesztiválja. Abban az évben rendezte Beckett Végjáték-át, az volt az ő igazi terepe, amikor kislétszámú csapattal csodás elmejátékot űzhetett, hiszen az egész, mint egy sakkjátszma – megfejteni a mondatok mögötti szándékot, legfőképp az értelmet, ki a lenne legmegfelelőbb elme mindehhez, ha nem ő. Taníthat, elemezhet, az egész próbaidőszak egy csodálatos Babarczy-kurzus volt mindannyiunknak Gyuricza Pistástul, Bezerédi Zolistul. Szóval a Végjátékkal voltunk Gödöllőn, már megvolt a lejárópróba, vártuk az estét (bár már este volt, aligórák voltak csak vissza kezdésig), összefutottunk a pultnál. A valószínűsíthető izgalom tehette vele, meg a közös munka akolmeleg emléke, hogy rákérdezett frissded gyermekem édesanyjának és kismagocskánk hogylétére és hát nem emlékezett a nevére. Mikor megmondtam, elmesélte Cinka Panka történetét, mire mondtam, hogy igen, ismertem, és én meg elmeséltem (rövidebben nyilván, nem mertem feltételezni róla, hogy hosszabban raboljam a figyelmét annál, mint amennyire szándékot mutat – és ezt most nem pejoratíve értem, se most, se akkor, pont azzal az ájult csodálattal néztem én is őt, mint Te, csak veled ellentétben nekem nem volt az apukám, csak pont abban az évadban szerződtem le pont a világ végéig. Hittük ezt mind akkor, a világvégéig-et), hogy hogyan lett a Panni Panni az anyakönyvi Panna helyett. És akkor váratlanul mondott egy meglepő mondatot: „Azt tudod-e Szabolcskám, hogy lánya az erőszakos férfiaknak születik?” Már nem emlékszem, mit feleltem, valószínűleg, hebegtem valamit a bennem lakozóról, de az ő mondata nagyon megragadt a fejemben. Szóval bár írod, hogy a vége felé már nem emlékezett rá és meglepte a ténye, de minden bizonnyal tudta magáról, hogy agresszív. Azt merem feltételezni, hogy voltak viszonyok, amikben nem fedezte fel, hogy az az, illetve adott magának felmentést belül (talán tudattalanul) pont azon a módon, amit írsz, hogy ő harcolt és a harcot nem lehet szelíden űzni (bár erre Ghandi erőst rácáfolt, dehát szerintem ő Ghandit nem is tekintette harcosnak. Kivéve, ha a harcos énje számára az elérendő győzelem, az ellenfél legyőzése a végső cél, akkor ez pipa, szóval lehet, hogy mégis. whoknows…)
Hogy ebben a teherviselésben, ami ezzel a házassággal járt a Csikyvel, épp mennyire volt ő jelen a két családja életében és kinek épp hol és mi volt a helye a fejében szüntelen zajló sakkjátszma fekete-fehér kockás játékmezőjén (ami igen, szerintem is igen és nem) kiszámíthatatlan volt és ezer harc befolyásolhatta. Hirtelen haraggal tudott áttolni bárkit (na jó, azért csak majdnem bárkit) az igenről a nemre, viszont azon kevesek közé tartozott, akik valahogy mégis meg tudtak bocsájtani és ha időnek is kellett elmúlnia, de belátta és visszakerülhetett a nemről az igen mezőre. De csak annyit írnék minderre, hogy a csúnya helyzetek eltagadása törvényszerű egy ekkora tehertétel alatt, hisz pálma is csak egy ideig tud nőni – mint az a tárgyalt könyvben is olvasható.
Ennek is bizonyítéka a sipirc! Már azt is imádtam és már akkor is, amikor kimondta nekem, hát ki használja még ezt a szót, ha azt akarja mondani, hogy hagyjam őt békén? Szerződtetés volt aznap, amikor én is sorra kerültem, de azért olyankor mégiscsak annyira zavarban van az ember az értékeléstől meg a helyzettől, hogy azt a sok mindent, amit meg is akarnál kérdezni, csak nem írod le egy cetlitre és arról olvasod fel… szóval törvényszerűen elmaradnak fontos dolgok. Velem is az történt akkor (mindig), így aztán vettem egy nagy levegőt (meg bátorságot) és elbicajoztam a dimitrovhoz, ahol ő a két etapja közötti időt töltötte és becsengettem hozzá. Kinézett az emeletről, ő fent, én lent, Mit akarsz, Szabolcskám? kérdezte, nem volt kedves, de dühös sem, mire én belefogtam volna, hogy Tanár elfelejtettem valamit megkérdezni… és erre dobta le onnan fentről a fenti szót. Sipirc! Pont úgy, ahogy kamaszkorunkban a harmadik emeletről a vizeslufi bombákat (lufikat!, persze, most hazudtam, kamaszfiúk nem lufikat töltenek meg bombának vízzel…). Keresztül metszette a szó az emelet és a földszint közötti légteret, süvítő gyorsasággal zuhant kiszemelt célja felé és igen, pont a fejemen taccsant szét. Nem fájt, de megtanultam a leckét.
(Most jutott eszembe, ahogy ezt írom, hogy talán nektek is kijárt volna ez, könnyebb lett volna vele, ha évente egyszer nektek, az igazi családjának is tart egy szerződtetési tárgyalást, és beszél arról, mit gondol rólatok, ki hol tart épp. Abban bízok, hogy őszinte volt velünk akkor. Bár inkább volt igazgató olyankor, mint pedagógus és szülő, ez akkor vált igazán nyilvánvalóvá, mikor letette a hatalmát és minden vezetési teher nélkül jött vissza rendezni és előadásokat nézni. Igazi nagypapa volt már, mindannyiunknak, akik még ott maradtunk hírmondóul valaminek, amit egykor együtt hittünk fontosnak.)
Hogy egyszerre tudott kint s bent is lenni, annak legeklatánsabb példája volt az az évadnyitón elhangzott beszéde (minden beszéd ünnep volt, mi még akkor ezt nem tudtuk, hiszen a gyereken is csak a kinőtt ruháin meg a rokonok rácsodálkozásaiból vesszük észre, hogy nő), amikor elmondta, hogy minden ellendrukkerkedés ellenére a színháza elérkezett a harmadik generációs ragyogásához, és milyen nagyszerű, hogy ennyi tehetség toporog a dicsőség kapujában. Mind elégedetten dőltünk hátra, ki-ki a lehetőség létrájának ahanyadik fokán, hogy íme eljött az aranykor. Aztán mégse történt semmi, sőt. És mind, akik álltunk a lehetőség létrájának ahanyadik fokán, értetlenül néztünk a felfelé. Akkor most lesz ez az egész vagy nem lesz? Én csak rendezni akartam, mások mást, ki többet, ki kevesebbet. Nem állítom, hogy senki se értette meg őt akkor, lehet, hogy csak én nem, nem beszélgettem erről senkivel. Merthogy mikor azt a fenti mondatot mondta, akkor kint volt, majd rögvest utána visszalépett a be-be. Fel lehet mászni a létrafőre, de azt azért nem gondoltátok, hogy csak úgy átengedem az örök-panorámát? El lehet venni tőlem a koronát-jogart, de csak úgy adjam oda?! Harc nélkül? Olvasott volt, tudjuk mind. Shakespeare-t is eléggé szerette.
Tudnék még, biztosan van mindenkinek ezer emléke jó és rossz egyaránt. Abban se vagyok biztos, hogy akartam-e ennyit is egyáltalán, hiszen látszólag nem a könyvről írok és bár Neked, de nem csak Neked. Ám közben meg igen, számomra megrázósága ellenére valóságos és valószerű volt minden betűje, pont azt olvastam ki közben, ami mind sejthető volt – hogy egy ilyen „nagyságnak”, ami volt és amivel bírt, ára van, olyan ára, aminek még az Áfája is magasabb, mint a miénk, földi halandóké, mégis együtt fizetjük, akik mind benne vagyunk. Ő legalább annyira volt Stockholm-szindrómás, mint mi, és ő pontosan ugyanúgy önmagának volt rabja, mint mi, mint Te. Mert ezt a könyvet Te írtad le, ez a Te szindrómádnak a kinyomtatott érzülete. Erre mi csak reagálni tudunk (vagy nem) és kapcsolódni hozzá (vagy nem). Ki így, ki úgy. Én, mint a dánok nagy szerelmese hálás vagyok neked ezért, hogy megtetted, a kíméletlenségért és őszinteségért és nem fájt jobban elolvasni ezt az elengedés- és felnövéstörténetet, mint ha nem ismertem volna az alanyait, még a titokzatosan (vagy jószándékból? haragból?) titkárnőnek leírt egykori színházi nővéremet is (mi ott egy család voltunk, igen), és nekem nem lett sem ő sem Te és sem édesanyád (a többeiekkel nem találkoztam soha, de látatlanban is tudom, hogy ők se) kevesebb és kevésbé szeretnivalóbb.
(az jut még eszembe, ez is pultnál, csak a színház már, régi büfé, már tudtuk mind, hogy édesanyád elment, pont ott álltam, vártam az ebédemet, mikor odaért, iszonyatosan zavarba jöttünk mind, én megint csak makogtam valami részvétszerűséget (gyűlölte a szentimentalizmust), mire egyszerűen sarkon fordult és kirobogott a büféből. Talán, ha inkább meghívom egy pohár vörösborra nagyobb részvét lett volna neki. Legalábbis férfiasabb tett számára a részemről. Szóval fájt neki. Azt írod, nem vett benne részt, valójában azt hiszem, ő azzal jelezte, hogy fáj. Elment előle, mert fájt.)
Szóval kedves Eszter, igen, hogy elfogadjuk ezt a könyvet, úgy, ahogy van, dánná kell lenni. Nem gondolom, hogy szükséged van azok szeretetére, akik nem szeretnek, hiszen nem szerethet minket mindenki, ahogy mi se szerethetünk mindenkit. De abban igazad van, hogy most már tényleg itt lenne az ideje, ha szeretnénk végre egymást. De legalábbis elfogadnánk. És nem csak in verbis, hanem ténylegesen. És nagyon örülök, hogy te ezért harcolsz (látod, mégiscsak örököltél valamit – és úgy lettél olyan, mint ő, hogy nem pont olyan lettél, hiába harcoltál ellene. Mert semmiképp se lehettél volna olyan).
Köszönöm, hogy végig mentél az elengedésed és megbocsájtásod (apádnak és magadnak) „véres-taknyos” útján, és hogy ennek emlékkönyvét megosztottad velem (is). Olyan ez, mint Inarritu kezdeti filmjei, a Babel meg a Biutiful, hogy a sok-sok tragédia végére mégiscsak megcsillan a horizonton a remény, a jóság és szeretet a megtisztulás köpönyegében.
https://booklove.hu/apam-meghal
Szabi
