Az előadás nagyrészt pozitív hatást váltott ki a közönségben; érzelmi kifejeződést, beszélgetéseket, továbbgondolkodást inspirált a visszajelzések alapján. Olyannyira hatott, hogy a tervek szerint az ősz folyamán többször megismétlésre kerül majd az előadás, többek között középiskolai osztályok számára, de nem csak nekik.
A fiatalok egy része úgy reagált, hogy sokat jelent a számukra, hogy az epizódok során elmesélt élethelyzetek nyomán rájöttek, nincsenek egyedül a problémáikkal és nem szégyen ezekről beszélni, sőt akár kifejezetten felszabadító lehet, ha ezt a megfelelő közegben teszik. Az idősebb korosztályt szintén megmozgatták a témák, a saját eletük nehézségeit, korábbi emlékeiket számba véve, illetve a fiatalabb generáció világába való betekintés által.
A társulat egyik tagjának személyes beszámolója a felkészülésről egy speciális nézőpontból, kisbabát hordva a szíve alatt:
A csapatba 2018-ban csatlakoztam. Kislány korom óta táncolok, így izgatottan vártam, hogy mit fog rejteni ez a csapat a számomra. Az órákon mindig részt vettem, szinte sose volt kimaradásom, mert számomra a tánc mindig is prioritás volt. A covid alatt online órákat tartottunk, ahol még jobban megismertük egymást. Sok olyan téma került szóba, ami rádöbbentett, hogy a csapat nagy része a kora ellenére nagyon is érett. Az átlag életkortól én 10 évvel vagyok idősebb, ami az elején nagyon frusztrált, de végül megmutatták, hogy sose érezzem azt, hogy kilógom közülük, pedig teljesen más életszakaszokban vagyok, mint Ők. Ők is mindig meglepődnek, mikor szóba kerül az életkor.
Amikor szeptemberben elkezdtük a felkészülést az előadásra, nagyon odatette magát mindenki az edzéseken és izgatottan vártuk, hogy Edina a társulat vezetője, az előadás megálmodója, mit is talált ki a számunkra. Nagyon bíztam benne, hogy én is részt fogok tudni venni benne, mert a férjemmel már terveztük a családalapítást. Nagy örömünkre és meglepetésünkre novemberben kiderült, hogy kisbabát várok. Nagyon boldogok voltunk és természetesen az elsők között jeleztem Edinának is, aki velünk együtt örült. Ekkor titkon még hittem benne, hogy részese leszek a folyamatnak.
Az edzéseket nem hagytam abba, ugyanolyan odaadással táncoltam, mint korábban, természetesen odafigyelve a testemre és az orvosi utasításra. Egészen áprilisig aktívan táncoltam a csapattal, ami nagyon jó volt, viszont rohamosan elkezdett nőni a pocakom és egyre több mindent már nem tudtam úgy megcsinálni, mint a többiek. Sajnos be kellett látnom, bármennyire is fáj és nehéz nem fogok tudni részt venni a fellépésen, amelynek a dátuma bő egy hónappal a szülés előtt volt. Amikor ez tudatosult bennem nagyon csalódott és szomorú voltam, amit igyekeztem magamban elnyomni. Természetesen az edzésekkel nem hagytam fel, de már csak a „kispadon ülve” figyeltem a lányok felkészülését. Nehéz volt minden egyes órán résztvenni és szembesülni azzal, hogy én ebből már kimaradok. Viszont bennem volt az érzés, hogy ha már fellépni nem tudok, akkor is részese szeretnék lenni a csapatnak, még ha nem is táncolok közöttük.
Ahogy mentünk előre az időben és láttam az előadást összeállni, még jobban vérzett a szívem, de beláttam, hogy a testem már egyre kevesebbet enged meg, hiába nem szerettem volna erről tudomást venni korábban. Ha bárki rákérdezett a táncra, igyekeztem nem kimutatni a „fájdalmat”, amit a kimaradás miatt éreztem, hiszen akarva-akaratlanul „kívülállónak” éreztem magam. Volt a csapat és én, aki a kispadon ül. Amikor a család vagy a barátok kérdezték, hogy táncolok e még, akkor mindig elérzékenyültem, de igazából csak akkor adtam ki magamból, mikor egyedül voltam.
Ahogy közeledett az előadás időpontja, egyre nehezebb volt lelkileg. Sokszor szívszorító volt, de tudtam bármilyen nehéz is, rám más élethelyzet vár, amit én választottam. Viszont egy „táncosnak” mindig nehéz csak nézni és nem táncolni. Fejben mindig letáncoltam a csapattal együtt a koreográfiákat, sőt volt, hogy otthon egyedül is megpróbáltam eltáncolni, aminek a vége mindig nevetés volt, mert már semmi sem olyan volt, mint korábban. Az előadás előtti napokban egyre jobban fokozódott a kimaradás érzése. Mikor eljött a várva várt nap, már nagyon feszült voltam és bármin el tudtam magam sírni, viszont mikor elkezdődött az előadás a lányokkal együtt éreztem, velük voltam. Izgultam értük, hogy ügyesek legyenek, tudtam, hogy azok lesznek, de azt kívántam, hogy mindenki úgy teljesítsen, ahogy elképzelte. Izgultam Edináért is, hogy azt az érzést kapja, amit megálmodott, elképzelt. Ahogy ültem a nézők között és még nem kezdődött el az előadás, már potyogtak a könnyeim a sötétben. Lepörgött előttem az elmúlt 5 év és az elmúlt felkészülési idő, ami teljesen a hatása alá kerített.
Amikor ténylegesen elkezdődött az előadás, és a sötétben hallgattuk a csoporttársaim szövegeit, majd a táncokat nézve teljesen elkapott a büszkeség, hogy igen Én ehhez a csapathoz tartozom, még ha most másképpen is, de velük együtt voltam végig.
Ilyen fiatalon, így megnyílni a közönség előtt és felvállalni a traumáikat a családjuk, barátaik és teljesen idegenek előtt. Ez valami eszméletlenül nagy dolog a számomra. Minden táncba beletették a 120%-os energiájukat az egész napos próbák után, nem foglalkozva a fáradtságukkal. Valami eufórikus érzés volt ezt látni.
Az elejétől a végéig potyogtak a könnyeim és végig velük együtt éreztem minden egyes rezdülésüket, hiába ültem a nézőtéren. Az előadás végére alig bírtam megnyugodni, de nagyon örültem, hogy nem hagytam ki a büszkeségem, az egom miatt. Mert ha testben nem is voltam a színpadon, de lélekben velük lehettem. A végén többükkel megöleltük egymást és nagyon boldoggá tett az a tudat és érzés, hogy igenis ehhez a „táncos családhoz” tartozom. Mindenki óriásit nőtt a szemembe, hisz olyan alázattal nyomták végig, hogy sok felnőtt korú ember példát vehetne róluk.
Az, hogy ilyen őszinteséggel kiálltak és felvállalták magukat kincset ér a mai világban! Ők ettől csak többek lettek és saját magukon könnyítettek, segítettek. Hiszen mikor kiírod magadból az érzéseidet, akkor teljesen átgondolod és az időt csak erre szánod és nem csapongsz, mint amikor beszélsz róla. Sőt, ha a végén hangosan fel is olvasod, teljesen meglep, hogy valójában mi is van benned.
Köszönöm a lányoknak, hogy megosztották a belső érzéseiket, amikkel szinte minden ember küzd, illetve azt is köszönöm Nekik, hogy ezt velük együtt végigkísérhettem.
Köszönöm Edinának is, hogy sokszor kikérte a segítségemet, véleményemet, mert fontosnak tartotta. Biztos vagyok benne, hogy ahogy a baba engedni fogja, akkor visszaállok a táncosok közé. Jó lesz újra közöttük lenni és együtt átélni azt az érzést, amit csak mi tudunk, érzünk, amikor a zene és a koreográfia elkezdődik.
