Drága Judit, mi volt a könyv írása alatt a te kedvenc történeted?
Ez nem egy klasszikus interjú kötet, ami kérdés-válasz, kérdés-válasz, hanem egy beszélgetős könyv. Őszintén beszélgetni viszont csak akkor lehet, ha kölcsönös és határtalan a bizalom. Ezt a bizalmat – értelemszerűen – nekem kellett kiküzdeni. Iminek tapasztalnia kellett, hogy nincsenek a kérdések mögött rejtett petárdák, nincsen csőbehúzási szándék. Az van csak, hogy igazán őszintén válaszoljon a kérdésekre, vagy beszélgessünk dolgokról – hogy megbízzon bennem. Amikor ez megvolt, és éreztem, hogy ez a bizalom megszületett közöttünk – na az nagyon jó érzés volt! Ez volt az egyik nagyon fontos pillanat.
Volt egy pont, amikor a bizalom megszületett?
Egy pont nem volt. Folyamat volt. A kérdések ágyaztak meg ennek. A beszélgetésben nem tartottuk a kronológiát – aztán így a könyvben sem tartottam. Ha nyíltan beszélgetünk, akkor sem egy forgatókönyv szerint beszélgetünk. Így aztán talán olyanokat is elmondott, amit magától sosem akart volna közkincsé tenni.
Hányszor találkoztatok a könyv miatt?
Tíz-tizenkétszer biztos. Két beszélgetés között leírtam az előző beszélgetés szövegét. Nem szerkesztettem, csak figyeltem, hogy mire kell még rákérdezni egy történetnél, mi az, ami esetleg kimaradt, mi az, ami már megvolt. Közben kitaláltam kik lesznek azok, akiket megkérdezek, hogy Imi milyen. Felesége, lánya, igazgatója, kollegái.
Befejezésképpen elmondasz még egy fontos pillanatot a könyv kapcsán?
Ez egy nyár munkája. Vicces és jó helyzet volt, hogy ő Balaton egyik, én a másik partján voltunk. A könyv anyaga úgy készült, hogy jöttünk-mentünk egymáshoz. Ehhez a legrövidebb út a komp volt. Neki Szántódról Tihanyba, nekem Tihanyból Szántódra. A nyár iszonyú meleg volt. A rekkenő hőségben a tükörsima kék víz közepén, a kocsi mellett állva a kompon – egyszer csak azt éreztem, hogy ez most jó! Átzsilipelünk egymáshoz, és mire megérkezünk, vagy én hozzá, vagy ő hozzám, már a teljes magunkkal ott voltunk. Ez jó volt.
Balázs
