Heinrich Böll: Katharina Blum elveszett tisztessége, Miskolci Nemzeti Színház
Heinrich Böll 1974-ben írt kisregénye a sajtó erőszakosságáról szól, arról, hogyan lehet egy ember életét szavakkal tönkretenni. A mondanivaló ötven év távlatából sem avult el, Keszég László rendezése is emlékeztet erre.

A történet ismerős lehet azoknak, akik látták annak idején Volker Schlöndorff azonos című filmjét. A hetvenes években járunk az NSZK-ban farsang táján. A főszereplő Katharina Blum fiatal, lelkiismeretes háztartási alkalmazott, aki a jómódú ügyvéd házaspárnál, Blornáéknál dolgozik. Egy farsangi bulin megismerkedik Ludwig Göttennel, és vele tölti az éjszakát. Másnap reggel a rendőrség tör rá a lakásában: Göttent keresik, kiderül, hogy körözött bankrabló. A férfi viszont nincs a lakásban. Katharina addig nyugodt élete innentől a feje tetejére áll. Hamarosan a rendőrségen találja magát, kihallgatás kihallgatást követ, amelyeken úgy bánnak vele, mint egy bűnözővel. A rendőrség sem kíméli, a sajtó sem. Egy bulvárlap, a Zeitung riportere hazugságokból és féligazságokból összerak róla egy képet, amelyben Katharina „hideg teremtés”, „a terrorista bankrabló szeretője”, miközben a becsületét napról napra elveszíti. A hajsza a családjára is kihat, és a végén olyan lépésre kényszeríti, amit korábban elképzelni sem tudott.
A rendezés nem helyezi át a mába a történetet, a hetvenes években hagyja, és ez jót tesz a darabnak. Sinkovics Judit díszlete egy faintarziás lakás, a kor szerinti modern konyhával és nappalival, amelyben majdnem az egész előadás játszódik. Ez eleinte szokatlan: a lakás egyszerre Katharina otthona, Blornáék háza, a házibuli színhelye és a rendőrségi kihallgatószoba, de épp ettől lesz izgalmas. A néző egyre otthonosabban érzi magát, és közben egyre kényelmetlenebbül, mert ugyanaz a tér a védett otthon és a kiszolgáltatottság helyszíne. Nincs hová menekülni. Csak a legutolsó jelenetben vált a színpad, de akkor már a szereplők helyzetén nem lehet változtatni: menekülésre sem mód, sem akarat nincs bennük.

A farsangi időszakot az álarcosok idézik meg. Bozóki Mara jelmezei az állatfejdíszekkel, vizuálisan telitalálatok. Jól mutatnak, jelképezik a kívülállók elállatiasítását. A bulin még vidám jelmez, a történet előrehaladtával viszont a névtelen tömeg arca lesz, amely ítélkezik, de amely mögül senki nem vállal felelősséget. Böll a várost meg sem nevezi, csak a rajnai farsang hangulata érződik rajta, és az előadás is megőrzi ezt az általánosságot: bármelyik német városban, vagy bárhol Európában játszódhatna a történet.

A színészi játék nagyon fontos ebben a lelki kiszolgáltatottságot és bűnbakkeresést kibontó darabban, és számíthatunk mindenkire, mert a szereposztás kiegyensúlyozott és erős. Kimondottan jó Rudolf Szonja Katharinaként. Magának való nőt játszik, aki zárkózott, nehezen kapcsolódik, és sok csalódás érte. Éppen ezért fontos, hogy most mégis megtalált valakit, aki számára fontos. Ez a kapcsolat azonban már az elején megtörik, akkor, amikor az ember, főleg egy introvertált ember még leginkább magában szeretné elrendezni az érzelmeit. Ekkor tépi ki belőle a sajtó, és dobja a nyilvánosság elé. Rudolf hitelesen, visszafogottan, érzékenyen játszik, és van benne valami megközelíthetetlen zárkózottság, amely légiessége ellenére is áttörhetetlen.
Nagyon erősek a kihallgatási jelenetek Feczesin Kristóf (Erwin Beizmenne főfelügyelő) és Katharina között. Feczesin lubickol a szerepben, hihetetlenül jól áll neki. A lenézés és a megértés között hányódik – mint a legtöbben Katharinával szemben –, de szakmailag úgy gondolja, hogy akkor jár jobban, ha a nőt is gyanúba keveri. A többi rendőrségi jelenet is jó, és szerintem idővel még jobbak lesznek, főleg Farkas Sándor államügyészként és Mikita Dorka Júlia rendőrfelügyelőként, ha a színészek elég gyakran játsszák majd a darabot, mert sok kapcsolódási lehetőség van ezekben a jelenetekben.

A történetben előbb-utóbb mindenki táplál valamiféle gyöngéd érzelmet Katharina iránt: a férfiak meg akarták, vagy meg akarják kapni, a nők pedig meg akarják védeni. De ő egyikhez sem megfelelő alany. Ezt főleg a férfiak nem élik meg jól. Van, aki most revansot vesz, és másokkal együtt próbálja belekeverni az ügybe, mint Alois Sträubleder (Börcsök Olivér), de van, aki még így is védi, mint Lajos András Blornája. Lajos azért jó a színpadon, mert néha hiteles ügyvéd, máskor meg egy gyenge ember, akinek fogalma sincs arról, hogy mit keres a társadalomnak ezen az oldalán. Akárcsak a felesége, Trude, akit Fazakas Júlia alakít. Neki is elhisszük, hogy erős, gazdag nő, de ott lakozik benne Vörös Trude is, aki baloldali nézetei miatt már került nagyon hasonló helyzetbe, mint most Katharina.

Nincs könnyű dolga Lázár Julinak, aki egyetemi hallgató létére több kicsi, de fontos és nagyon sokféle szerepet kapott, mindben emlékezetes. Ő Alois gazdagsába csöppent felesége, a káromkodó taxis és a szomszéd, aki a sajtóhírektől felbuzdulva levelekkel, becsengetésekkel, telefonhívásokkal akarja elijeszteni Katharinát a házból.

Keszég László értőn nyúlt a darabhoz, és a színészvezetés is jó: a szereplők kiegyensúlyozottak, a kisebb szerepek is kidolgozottak. Kevésbé világos számomra, mire szolgált az előtérben megjelenő nyomozói szál. Ez az előadás nem krimi, hanem életkép, egyéni dráma, amelynek nem a nyomozás a tétje, hanem az, mi történik egy emberrel, ha a környezete és a sajtó ellene fordul. Emiatt a nyomozás hangsúlyozása inkább elvonja a figyelmet a lényegről, de való igaz, közönségcsalogató.Ki ne szeretné a nyomozás hangulatát.
Az előadás aktualitása nem szorul magyarázatra. Az, hogy a sajtó hazugságokkal tesz tönkre egy embert, ma is mindennapos Németországban, de nálunk sem kell messzire menni néhány jól ismert sajtóbeli karaktergyilkosságért.

Tötges, a Zeitung újságírója Kokics Péter megformálásában hideg, számító, ravasz férfi, aki mindenkin átgázol egy jó cikkért, írásának tárgyát nemcsak semmibe veszi, hanem annak megalázása sem esik nehezére. Ő mondja Katharinának, hogy ne aggódjon, ez csak egy pillanatnyi hírnév, nem kell megijedni, el fogják felejteni, és élheti tovább az életét. Tipikus bulvárduma, hiszen számára indifferens az az idő, ami addig történik. Egyértelmű, hogy így próbálja magát kivonni a felelősség alól. Tötges még attól sem riad vissza, hogy felkutassa Katharina családtagjait és ismerőseit, hogy információkat szerezzen az asszony korábbi életéről. Beférkőzik Katharina kórházban fekvő édesanyjához, aki a látogatása utáni napon meghal. Kokics nemcsak jól játssza ezt a karaktert, hanem mintha rá írták volna a szerepet.
A darab csúcspontja után időugrás történik. A következő jelenetben már a járulékos veszteségeket látjuk: a botrány miatt Blorna elveszíti a kapcsolatát azokkal az üzletemberekkel, akiknek az ügyeit vitte, többek között Alois Sträublederrel. Ez Blorna ügyvédi megélhetésének alapja volt. Trudét elbocsátják a munkájából, más építészirodák pedig feketelistára teszik, mert attól tartanak, hogy a híre és a Katharinához fűződő kapcsolata elriasztja az ügyfeleket. Így lesznek elszegényedett munkanélküliek, és szorulnak ki abból a körből, amelyben addig otthon voltak.
Az utolsó jelenetben végre elhagyjuk a lakást, ekkorra szabadulunk mi is ebből a lehetetlen helyzetből, itt enged el a rendező. Az új helyszín egy kiállításmegnyitó. Frederick Le Boche festőművész – akit Kincses Károly alakít – jelenlétében Blorna és Alois összeverekednek: Blorna orrba vágja Aloist, akinek elered a vére. A köpönyegforgató művész – aki, amíg Blorna is gazdag volt, a barátja volt – előrántja a zsebkendőjét, felitatja a vért, amin ugyanolyan mázolmány lesz, mint a képein, és Blornának nyújtja: tessék, „one piece of art”, mintha ajándék lenne, amit eladhat, és némi pénzt szerezhet vele. Ilyen mélységekbe süllyed a nagyvilági, művelt társaság. A vér, a megaláztatás, a másik ember tragédiája, mind nyersanyag: eladható, elfelejthető, és holnap jön a következő. A néző nevetne, ha nem fájna, és ez a legjobb, amit egy ilyen előadás elérhet.

Katharina Blum Elveszett tisztessége
Miskolc Nemzeti Színház Kamaraszínház
Fotók: Éder Vera
Artus Stella