Az első egy „hagyományos” színházi előadás, címe a Remény, és naná, hogy a reménytelenségről szól. Az elején a nézőtérre vezető lépcsőn megjelenik a kórus, akik kórusművet, hanem mondatokat adnak elő Bíró Kriszta vezényletével, majd felvonulnak, és mire a nézők felérnek a játszóhelyre, el is tűnnek. Odabent a tér hófehér, szemben a közönségnek kijelölt három sor, ahol érkezési sorrendben foglalunk helyet. Jobbra egy masszázságy, balra egy futon franciaágy, mellettük néhány műanyag szék alkotja a díszletet. Ha pedig nem lenne elég a plafonról áradó neonvilágítás – melyet az egész előadás alatt, egyetlen jelenet kivételével végig bekapcsolva tartanak –, Izsák Lili látványtervező még a radiátorok tetejére is tett egy-egy fénycsövet. Miért is érzem magam egy kórházban?
„Gyereket akarok!” – hangzik el az első mondat. Nem lenne ezzel semmi baj sehol a világon, de itt, Magyarországon, amikor egy pár férfi tagja mondja ezt a másik férfi tagjának, alapból sántít a dolog. És ekkor még nem ismertük meg a két ember, István (Vajda Milán) és Balázs (Hajduk Károly) kapcsolatát, akik Kiss-Végh Emőke darabjában épp közös életük legsötétebb periódusánál tartanak.
És máris ugrik a kép a következő jelenetre, de az előző szereplők bent maradnak a folyamatosan kivilágított színpadon. A rendező csak a térbeli távolsággal tudja megoldani, hogy már az újabb szégyenkezésünkre koncentráljunk. Mert ha nem volt elég megszemlélni István robosztus idomait, most Emese bukkan fel fürdőruhában: a masszázsszalon asztalára fekszik, és miközben megszabadul a fürdőruha felső részétől, a masszőrtől megkapja mindazt, ami egy nővel a legrosszabb álmaiban történhet egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben.
Nem ússza meg a masszőr sem. Hamarosan ő is megtapasztalhatja a magyarok istenét. Úgy érzem, hogy rémálmok sorozatát látjuk. Durva, arcpirító, ugyanakkor igen jó dialógusokkal és érzékeny színészi játékkal megerősített történet-fragmentumok ezek, talán egy budapesti panelház vagy utca lakóinak életéből.
Itt vannak a különböző karakterek: a masszőr (Znamenák István), aki abuzál, majd akit abuzálnak. A meleg pár, Vajda és Hajduk, akik gyűlölik egymást, de egyikük gyerekről álmodik – talán, hogy megjavítsa a kapcsolatukat. A túlságosan is fiatal anya (Kiss-Végh Emőke), aki egyszerűen nem érett a szülőségre, csak „becsúszott” neki a gyerek; a pasija (Kövesi Zsombor), aki ugyanígy van ezzel, még élné az életét; és a bolti eladó, Emese (Takács Nóra Diána), aki bár öregszik, magányos, és talán sosem lesz már családja, azt hazudja, hogy terhes, rémálmában pedig egy minden tekintetben visszataszító vásárlójához (Terhes Sándor) megy feleségül. És ott a pornófilmek forgatásából élő, 72 éves asszony (Csákányi Eszter), aki sok mindent megélt már, teszi ezt a mai napig is, és gyereket sosem akart.
A karakterek mindegyike tankönyvbe illő módon hordozza típusa összes jegyét – valódi állatorvosi lovai ők a mai magyar valóságnak. Legtöbbjük nemhogy nem szerethető, de a rendező Ördög Tamás, és az író Kiss-Végh Emőke ügyeltek arra, hogy egytől-egyig undorodjunk is tőlük. Hogy utáljuk az egész bandát úgy, ahogy van. Aki ronda és kövér, az meg is mutatja, sőt, el is mondják róla többször. Aki undorító, az rettentően az és úgy is gondolkodik. Persze ismerősek ők, láttam én is Emesét a közértben, ismerős a lusta semmirekellô, aki a párján élősködik, és a buta kölyök, aki csak élni akar, meg jókat kefélni. Vajda Milán tökéletesen hozza a lusta férfit, aki csak a biztonságért marad az őt folyton megalázó párjával, szexelni nem tud, vagy nem akar ő sem, de érzelmekre vágyik, szeretné azt valahonnan megkapni. Hajduk nem győzött meg arról, miért tart ki ebben a kapcsolatban, mit akar még ettől az embertől, akitől rég undorodik, akit el kell tartania, és akitől semmit nem kap cserébe, hiszen már az intimitás is odaveszett. Elég kiábrándító betekintés ez egy régen kihűlt kapcsolatba – legyen az két férfié, vagy egy férfié és egy nőé –; ha két ember nem szereti egymást, teljesen mindegy a nemük.
Takács Nóra Diána telitalálat az öregedő, önmagát elhagyó, életében semmilyen örömöt nem találó nő szerepében. Amikor már semmije nem marad, amire büszke lehetne, annál a pornófilmes asszonynál keres némi emberi kapcsolódást, aki néhány nappal korábban még szénné alázta őt – Emese ezt az abúzust keveri össze az őszinteséggel, amellyel a hétköznapjaiban sosem találkozik. Csákányi kiváló a pornófilmes vénlány szerepében: ő az egyetlen, akit látszólag nem érint meg ez a világ. Neki mindegy, mi van körülötte, csak tolja a propaganda-szöveget, és lealáz mindenkit: vagy azzal, hogy olyasmiért fizet nekik, amitől a gyomrunk felfordul, vagy azzal, hogy a kinézetüket ócsárolja.
Znamenák István is hiteles az abuzáló szerepében, de amikor őt éri a szexuális inzultus, ott valahogy elmarad a várva várt zsigeri undor.
A darab verbálisan rendkívül agresszív, de tettekben néha kicsit langyos: nem mindig érezni a valódi tragédiákat, pedig ott vannak a szövegben. Profi színházat látok, szinte zavarban vagyok a mondatoktól és szituációktól. Az állandó világítás miatt nem tudok elbújni a nézőtéren, ott ülök én is pőrén, és tartok tőle, hogy a színész látja, mi ül ki az arcomra. A csupasz tér, az egyszerű díszletek és a sírva röhögős szituációk Pintér Bélát juttatják eszembe, de hiányzik az a valódi, mély megdöbbentés a színpadon – a katartikus csúcspont elmarad. A darab Emese ismétlődő rémálmával, egy szürreális vízióval fejeződik be, és a színpadi vér, a soha meg nem születő gyermekre emlékeztetve ott marad a padlón – átsétálunk rajta a felvonás végén.
A szünet is izgalmakkal teli: ingyenbüfé, videoinstalláció – de erről majd később –, alig érünk a végére, megszólal ismét az elgyötört kórus, felvezetve a következő fejezetet, ahol egy másfajta színházi élmény vár ránk: szó szerint a valósággal szembesülünk az Állampolgári Színház előadásán.
Neudold Júlia rendezésében civil szereplő mesélik el humorosan, meghatóan, húsbavágóan őszintén a saját történeteiket. Hogyan vállal, vagy nem vállal gyereket a magyar? Amíg az első részben szinte szégyelltem magam a verbális durvaságok miatt, a második rész – bár sokkal szelídebb stílusban – egy még keményebb magyar valósággal szembesít.
Megjelenik egy meleg örökbefogadó pár egyik fele, akiknek még sikerült családot alapítani; a nő, aki évek óta próbálkozik, de csak autoimmun betegségeket gyűjt a termékenységi kezelések miatt; a nő, aki sosem akart gyereket; egy másik, aki akart volna, de nem lehetett neki; és aki emiatt örökbefogadott; ott volt a pár, akik tudatosan maradtak gyerekmentesek, vagy akik külföldre mentek megtermékenyítô kezelésre, mert itthon nem találtak hasonlót.
Ez a magyar látlelet: valódi történetek az egészségüggyel és a gyermekvédelemmel folytatott küzdelmekről, a szülőkkel való viszonyról és a saját helyzetekre adott reflexióikról. Itt mindenkivel együtt tudtam érezni, minden történet elevenen érintett és órákig tudnék róluk beszélni, ahogy tettem is, amikor hazaértem, de az már spoiler lenne. Ezért csak annyit, hogy az előadásnak ez a része érintett meg jobban, itt minden őszinte volt és igaz, valódi reveláció.
És ha még ez sem lett volna elég kaptunk egy harmadik ”felvonást” is, történetek sokaságát a szünetben és az előadás előtt. A földszinten videoinstalláció formájában hasonló sorsokat ismerhettünk meg a múltbeli Magyarországról, az Tóth Fruzsina és Neudold Júlia koncepciójában. Az installáció résztvevői közül pedig néhányan visszaköszöntek az Országkórus civil szereplőiként a kórusban és a színpadon is. Rengeteg érzés, rengeteg történet. Nem is értem, hogyan született meg ez a monstre előadás, hogyan találták meg ezt a sok megható sorsot és az embereket, akik megélték és előadják őket. Az Országkórus hiteles képet láttat, miközben a háttérben egy ország kórusban zúgja: rendben, ez volt a múlt, sajnos ez a jelen, de könyörgöm – a jövő ne ez legyen.
A fényképeket Horváth Judit készítette.
Az előadás hivatalos oldala: https://www.orkenyszinhaz.hu/eloadas/orszagkorus
Artus Stella