Tapasztalatom szerint legtöbbször nem is azért jelentkezik valaki színműre, mert tényleg az van elsősorban a fejében, hogy majd ide nekem az oroszlánt is (persze, de, az is, igen), hanem hogy megmondják neki, hogy ő jó. Hogy alkalmas. Hogy tényleg ő lesz (és joggal) az évszázad következő oroszlánja. Minden egyes nap, amikor felkel, arra vágy, hogy majd aznap. Hogy ma van az a nap, amikor ma őt fogja kiemelni a Mester. Minden más, a karrier, a Katona, (Örkény, Radnóti, Kaposvár (most már inkább Miskolc – de ez egy egészen más topic)) már csak járulékos győzelemi gondolat. Ez olyan Stockholm-szindrómásan hangzik, elismerem, de egy mester-tanítvány viszony évszázadokig ilyen volt. Hogy ma már ez nem aktuál, és pc, az fantasztikus, az ember pszichéje és társadalmi, szociális érzékenysége egyfolytában fejlődik, de utólag, visszamenőlegesen nem írhatja/írja át a múltat. Mind részt vettünk benne, közösen működtettük a játékszabályt és megkockáztatom, hogy bármennyire is azt éreztük, hogy ez fáj nekünk és fájdalommal éljük, ezt tartottuk természetes rendnek. Hál’Isten, hogy kikopott ez is az első éjszaka jogával együtt a kulturált közeledéseink palettájáról.
Két elsővel találkoztam a múlt-múlt hétvégén. Két első osztály „vizsgájával”. Csak az egyik a pályája elején, a másik már jócskán benne, kinek akár már nem is rajta. De vizsgája volt ez tanáraiknak is. Mert nekik is ez volt az első, így ebben a formában. FreeSzfe, első Ascher-Forgách színészosztály, Kaposvári Egyetem, első, Babarczy-osztály. Húsz év választja el őket. Az első már inkább az új elv szerint működik, a második még a régi rendszerben szocializálódott. Az egyik nem is tojáshéj, hanem bőven még tojás, a másik már maga a baromfiudvar, annak minden dinamikájával (lásd Pálffy új filmje a Tyúk, ha nincs meg élőben az élmény).
Most elmondom azoknak, akik még sose láttak színészvizsgát, se nézőként, se úgy, hogy maguk a mérce, így a kollokvium, ha nem is tárgya, de eszköze (már ha az ember lehet eszköz), hogy egy színészmesterség vizsga anyaga, különösen az első év(ek)ben maga a vizsgázó, így aztán legtöbbször olyan jelenetek sorát nézhetjük meg, amiket a hallgatók a szemeszter során a maguk életéből mutatnak meg. Ez bizony egy olyan meztelenség, ami lehet, hogy a valódinál még tán ezerszer intimebb és érzékenyebb. Hiszen ki szereti megmutatni a nagyvilágnak, hogy milyen, ha bántják és bánt, hogy milyen, mikor nem pc, és főleg milyen, mikor a családtagjaival nem az, vagy épp azok nem vele. Szembenézni nem könnyű. Viszont, ha másért nem, azért mindenképp hasznos tud lenni később, mert a klasszikus drámairodalom is, de a kortárs meg már főleg, többnyire emberekről szól, és legkevésbé az emberiség büszke, ám sokkal inkább gyarló és fájdalmas cselekedeteiről. Nem árt, ha hiteles vagy az eljátszandó szerepedben, bármilyen színházi stílusban teszed is azt.
És ahogy telnek az egyetemi (korábban főiskolai) évek, úgy kerülnek be a dráma részletek, kivonatok, jelenetetek, egészen az egész drámákig, ahol az elvárt személyesség nem kopik ki, hanem bele/ráépül a játszandó karakterbe/re. És persze jó esetben sok-sok kurzustartó tanár által egyre több színházi stílust és fogalmazványt ismerhetsz meg ez idő alatt, ami arra is jó, hogy megtaláld azt az utat és közösséget, amin és akikkel majd tovább fogsz haladni.
Na ezen a hétvégén megfordult a metódus. Szokatlan módon az elsőéves freedomosok már az évvégi vizsgájukon Ödön von Horváth Kasimir és Karoline című darabjából mutattak meg részleteket (meg volt két Elnöknők is Werner Schwab-tól), míg az egykori, és három búcsúkoncertre összeállt színészdémonok (ironikusan így hívják magukat) ugyan megírt darabbal, de mégis a húsz év alatt megtörtént dolgaikat és a korábban tisztázatlan konfliktusaikat tették boncasztalra, pont olyan kettős jelenetek sorában, mintha egy elsőéves vizsgaelőadást néznénk.
A színinövendékek (akik persze azért az első félévi mesterségvizsgán a klasszikus én-jelenteket mutattak meg) belakták a rendelkezésükre álló teret, tényszerűen az épületet. A termekért általában komoly harc folyik, esetükben szerencséjükre még nem kellett fel- és lemenő osztályokkal küzdeni, a kimikorholmeddig próbál meccset egymás között kellett csak lejátszani, viszont ez nyilván azzal járt, hogy a vizsgán ott nézhettük meg és úgy a jeleneteket, ahogy azok készültek. Bejártuk hát a zeg-zugokat, oda-vissza, légkondisról-nyármelegesbe, melyik csapatnak épp hol. Azt nem kérdeztem, hogy a kiadott jelenetekre maguk szerveződtek-e vagy kiosztották az osztályvezetők a szerepeket (az előbbire tippelek), de az biztos (és el is mondták), hogy minden fésületlenség és összeszedettség és itt-ott megjelenő rendezői gondolkodás (látványban és játékstílusban) a szabad kéz nyomát viselte. Iszonyatosan izgalmas látni, hogy ugyanazt a jelenetet hogyan és mennyire másképp dolgozták fel a hallgatók, itt-ott megcsillant már látható izgalmasság vagy épp majdan kibomlásra váró tehetség, de az biztos, hogy egyikőjükre se mondanám, hogy ne lenne helye az osztályban – márcsak azért sem, mert egyrészt, hogy kinek ki tetszik az merőben szubjektív, másrészt meg hányszor láttunk már olyat, hogy kezdetben elbújt, helyét nem találó színész negyvenes éveire bomlott ki igazán. Ráadásul annyira átalakult a színházi struktúra (ez ugye egy újabb topic – de, hogy mostantól hová fordul tovább, hunóz, de, hogy fordulni fordul, az tuti), hogy sokan már egészen másképp és máshogy képzelik (és valósítják meg végül) a jövőt. Nekem azok a jelenetek működtek igazán, ahol igazán azonosulni tudtak a szereplőkkel, ebből a szempontból szerencsés választás a Kasimir (és Karoline), mert eredetileg is pont huszonévesek a szereplők, és bár a ’920-as évek gazdasági válsága az idő, ennek a korosztálynak (és a fönt nem megnyitott topicban fellelhető nehézségek okán még a generációnak is) átélhető a benne megfogalmazott egzisztenciális kilátástalanság. Ezekben tudunk meg igazán sokat róluk, ráadásul mivel többféle módon fogalmaznak egy-egy jelenetben, több oldalról is megismerhetjük őket. Van, aki már most megmutatkozik esendőnek és a rejtett agresszió kitörésének pillanata előtt, jelen van a gőg, a klasszikus értelmiségi szorongás, megint másnak azért a nagy ugrásért jár az elismerés, hogy szemmel láthatóan vette a bátorságot és valószínűsíthető bizonytalansága ellenére használni kezdte nőiességét, míg van, aki formaérzékenysége mögé „bújt” és mutatott valami lehetőséget többre a színészeténél. Jó volt látni, hogy nincsennek elnyomásban, hagyták őket a létezés nehézségében – bármit mutathattak, de azt tegyék őszintén, magukból. Ezért nekem kicsit gyengébbek voltak az Elnöknős jelenetek, mert ahhoz azért már kicsit többet kell élni, nem is azért, mert ne értenék a humorát, hanem egyszerűen nem tartanak még ott, hogy működtetni tudják. Cserébe amint kilépnek a darab eredeti szerkezetéből, azonnal élni kezdenek. De sebaj, hiszen nem elvárás még a tökéletesség ilyenkor a sutaság még inkább erény, mint bosszantó hiányérzet.
Mindent össszevetve nagyon jó élmény volt látni őket, ha lehet még biztosan megnézem a továbbiakban is a csapatot, hiszen nincs annál izgalmasabb, mint látni a honnantól a hovát. És közhely, de tényleg a fiatalok nyitják meg a kapukat a jövő felé.
A másik, a színészdémonok „vizsgája”, az Elsőkből lettek, egészen más miatt volt élmény. Pontosabban nem egészen, hiszen amikor ők kezdtek Kaposváron, én már ott voltam a színházban jó ideje. Csodálattal figyeltük őket, a kezdeti első bukdácsolásaikat, vizsgáikat, majd később néhányuk pályakezdésénél is bábáskodtunk (én mondjuk itt-ott konkrétan is: volt szerencsém rendezni néhányukat). Nagyon jó volt látni, hogy elkerülték az ilyenkor felbukkanni kész hamis nosztalgiát, és nem merültek el a sóhajtozós-szentimentális visszaemlékezésben, miközben voltak az előadásnak pillanatai, amik rettentően meghatóak voltak, mások meg sírnivaló megnyílások – titkok, amiket nem mindenkinek osztunk meg, főleg nem egy vadidegen szakértők előtt, mégolyha ülnek is a nézőtéren barátok, rokonok, üzletfelek. Mint az első előadást követő Veiszer Alinda moderálásában történő beszélgetésben elhangzott az előadás szöveg-szövetét a jelenleg Franciaországban családjával élő és szakácsként dolgozó, amúgy filmrendező és forgatókönyíró Vékes Csaba szőtte egybe az egyes emlékek szerint két és fél évvel ezelőtt elindított kérdéshalmazra adott válaszok alapján, míg mások a jótékony egy év mellett tették le a voksukat. Aztán elkezdtek párban dolgozni. Ettől lett az egész olyan énfeltárós-jelenethalmaz, amitől lett az egésznek ilyen vizsga jellege. Miközben észrevétlen mégis megtudhattuk kivel mi történt azalatt a húsz év alatt, ami eltelt az utolsó közös színpadra lépésük óta. Ki hová szerződött, ki hol tart a pályáján épp és magánélete mennyire van megélten romokban vagy épp megelégedéssel telin. Az írás zsenialitása azonban mégis abban rejlik, hogy nem wikipédia, mindezen infókat nem pacekban, lexikonszerűen tolja az arcunkba, hanem szépen elrejti azokban a beszélgetésekben, amiket két olyan ember akar megosztani egymással, akik láthatóan még mindig szeretik egymást, és figyelnek, kíváncsiak is a kérdésekre, akárcsak a válaszokra. Összeköti őket az „elsőség”, a félelmes „vajon alkalmas vagyok-e” felidéződő érzése – hiszen az osztálydinamika óhatatlanul náluk is előkerül, pont úgy, mint mikor mi bandázunk össze a saját gimnáziumi osztályunkkal évtizedek múlva. Iróniával beszélnek az akkori helyzetükről és a sorsuk alakulásáról, hogy hogyan lettek ők a „színészdémonok” (persze, igen, Babarczy hívta egy alkalommal őket így). Nekem is tolulnak az emlékek, hogy mi, a színházban milyen irigykedve figyeltük azt, ahogyan Babarczy, a mi igazgatónk, akiknek meg ő az osztályfőnökük, milyen tyúkapó módjára bánik velük, felénk alig-ritkán kimutatott szeretettel, miközben ők meg elmondják, ők mennyire rettegték őt és hogy velük se bánt kesztyűs kézzel – bár mind tudjuk, hogy azért nem ugyanolyan érdes volt az a két kesztyű. És persze beszélnek elvarratlan konfliktusokról, talán pont itt, a szemünk előtt nyitják ki a szelencét, nem jut minden megoldásra, de elindul egy párbeszéd mindenképp. Megtudjuk (vagy nem), hogy ki volt a Babarczy kedvence, milyen nehéz egy színésznőnek jókor (mikor?) szülni és milyen „csodás” mondatokat kapnak rendezőktől napi szinten, hogy azok, akik ennyi év után óhatatlanul színházszervező hatalmat kapnak, hogyan viselik annak terhét, és hogy a sztereotípia nemcsak a nőket takarja el, mert macsónak lenni se könnyű, főleg, ha úgy nézel ki, de belül sokkal több vagy annál. Zseniálisan oldják meg a hiányzók szerepét, ahogy a magáról beszélni nem akaró vagy időhiány miatt akadályoztatott is megtalálja a méltó helyét és szerepét az előadásban. A sztori keretét persze mi más adná, mint egy abszurd helyzet: el kell menni a Marsra, és ott az emberiség nevében kultúrát adni az ott élőknek egy színházi előadás formájában. És persze ki más lenne alkalmas erre a feladatra, mint a színészdémonok, az első kaposvári színészosztály. Pénz is van, nem a legjobb, mert ha több lenne, nem ők mennének. De ők mennek. A felkészülési időszakban nézzük-hallgatjuk végig őket. Ahogy elnézem, újra és újra rácsodálkozok, hogy ez a sok gyönyörű ember, nekem még mindig lányok és fiúk milyen elképesztő tehetséggel élnek még mindig, hogy mennyire zseniális, hogy velük indult el a kaposvári színészképzés és mennyire hálás vagyok a sorsnak, hogy része lehettem a kezdeteiknek Kaposváron és most, akárcsak egy (vagyis három) estére (vagy inkább előadásra) a jelenüknek is a margitszigeti Kristályban.
Szándékosan nem írok részletesebben, belül nevekkel róla. Mert bár ők azt hazudták, hogy csak ez a három alkalom lesz/van/volt, én titkon bízom benne, hogy előkerül még majd valahol, valamikor, leginkább az eredeti helyén, akik elsőre (hopp még egy első!) befogadták őket, és akkor minden több mondat már spoiler lenne. Annak a keresztjét meg nem venném magamra.
Így aztán zárásként inkább álljon itt a két csapat tagjainak neve, hogy ne felejtsük, ám figyeljük őket, amikor tehetjük most és majd:
Első Ascher-Forgách osztály: Arató Fanni, Bakó Ferenc, Bozsó Alma, Fóti Lola, Gál Brúnó, Horváth Péter, Koller Virág, Kenderes Lilla, Palugyai Sára, Porogi Milán, Radványi Dorottya, Szabó Sára, Szemelyácz Hanna, Tarján Barnabás, Vojnárovits Tamás.
Első Babarczy osztály: Bányai Miklós, Dobra Mara, Fellinger Domokos, Fridrik Noémi, Horváth Illés, Krékits Péter, Kovács Mimi, Losonczi Kata, Mészáros András, Sárközi-Nagy Ilona, Olt Tamás, Pál András, Patocskai Katalin, Sipos Eszter, Szirmai Melinda, Valcz Péter, Vékes Csaba, valamint Szabó Vera, aki úgy nincs benne, hogy benne van.
A fényképeket Gordon Eszter és Horváth Judit készítette.
Szabi