Na de mi van azokkal a másokkal, akik minderre nem hagynak éveket? Akik úgy élnek meg és túl élhetetlen meg és túl időket (modoroskodó szórendcsere – pardon), hogy az pont ott és akkor? Ha az ébren maradás záloga pont az, hogy (mi mindenre nem jó a kémia mondjuk – erre még visszatér, a kémiára), in statu nascendi – keletkezése pillanatában fordítják át azt humorba, amiben egyáltalán semmi tréfa, sőt, úgy mesélnek el sírnivaló tragikumot, hogy ha nem lenne körülöttünk fagyott csend, térgycsapkodnánk mi is? Hogy minden vicces mondatot, amit a decens jóízléssel harsányszínes sztorizás szintjére emelnek lefordítanánk a valóság rögsarába csupa-csupa fájdalommal és félelemmel lenne összemocskolva? Mint például a jól elhíresült Királyhegyi szállóige, mikor a keretlegény? vagy német katona? tarkón vágta munkaszolgálata közben, mire ő sértődötten hajította el a lapátját: Na most lett elegem ebből az egészből (vagy a „repültem hazafelé, sürgős volt az utam, nehogy lekéssem az auschwitzi gyorsot” – mondata is megér egy vinnyogva röhögést, miközben).
Királyhegyi nem volt egyedül. Zsidóságában se. A túlélésben se. ahogy annak módszere se maradt csak az ő unikalitása. Sokan, sokféleképpen próbálták már kielemezni, hogy hogyan tudtak életben maradni azok, akik életben maradtak. Miféle testi adottság kell egy ilyen helyzet túléléséhez? Milyen pszichés állapot? Az látható, visszaemlékezésekből tudjuk, hogy paradoxul legelébb az atlétikus szervezet adja fel a feladott leckét. Abszurd. Ez a természetellenes szelekció (és szó szerint) kontraproduktívvá válik, hiszen többnyire az életbe erősen kapaszkodás eszköze nem feltétlenül a testi fölény, hanem a minden körülmények közötti talpra állás képessége, akik kis helyre össze tudják magukat húzni (eredeti és átértelmezetten is), akik már a megélés pillanatában is képesek vállat rántani és úgy benne lenni, hogy a legtöbbet ki tudják hozni a kedves embertársaik nyújtotta lehetőségből. Mint ahogy az (eleddig) utolsó nagy klímakatasztrófát se az életerőtől duzzadó dinoszauruszok élték túl, hanem azok a piciny, kövek közé elbújni képes, morzsákkal túlélő rágcsálók, akik aztán évmilliók alatt feljutottak az egyedfejlődés csúcsát képviselő fajig, ami aligélte alatt képessé tette magát fajtája és környezete kipusztítására – jelesül enmagunk minkig.
Szóval leszögezhetjük, hogy a leíratok szerint a humor életerő. Túlélő pakk. Nélkülözhetetlen berámolni, ha hirtelen kell egy életet bőrödnyire összepréselni – mikor az élet, vagy hát sokkal inkább a különleges szeretettel felénk forduló honfitársaink közös nemzettségünk óvó kebléből kizárni kénytelen közös nemzettségünk óvó keblének védelme érdekében. És ha mindehhez még társul egyfajta világégés is, melynek elkerülhetetlen végrésze lesz, hogy a történelmi tapasztalatok szerint kezdetben dicsőséges, de pont a túlélési ösztönnel bíró kicsiny embertársaink szerint kezdetektől fogva bukásra ítélt csatlóskodás azzal jár, hogy az az a gaz ellen csak elér országunk szívcsakrájáig és utcáról-utcára, bombák jótékony kíséretében veszi ostrom alá és foglalja el örök időkre ékszerdoboz fővárosunk – na az kérem megint csak nem fenékig papsajt. S mivel a férfik ilyenkor, hogy hogy nem, akarva vagy állampolgári kötelességből épp kényszerű eszközei dicső feletteseink faszméregetésének, kik kezdetben palotákban pöffeszkednek, ahogy a vége persze a bunkerekben rettegés, meg a nem mi voltunk – maradnak a nők, ők a mindig háttérország, ahogy békeidőkben, úgy hát borúsakban is.
Kassai Margit egy ezek közül a nők közül. Aki, mit ad Isten (kinek mit, ugye) – zsidó. Aki tesz a hülye kinek van nagyobb-játékra és nyakába veszi a várost, a lehetőségeit, házról-házra, biedermeierről óvóhelyre cipeli életét, szerelmességét, szüleit, élni akarását, miközben Budapest ostrom alatt – cseberből vederbe. Mondják, szintén azok a túlélők, hogy minden akarat ellenére és mellett kellett nekik egy cél. Apránként, nem a legnagyobb, a túlélni ezt az egész hajcihőt, hanem aprók, vállalható közelségűek és méretűek. Pl. hogy elmenni az eldugott élelemért. És mondjuk élve visszajutni. Haza. Oda, ahol ma ott van az. A haza. Miközben a nagy, a patetikus, a nagy hás, (nem utoljára sajnos) épp veszendőben. De mindezekhez megteszi még az a tény is, hogy tartozunk valakihez. Hogy valaki vár ránk valahol. Amott. És mi legalább úgy várunk rá emitt. Akihez lehet szólni, mikor egyedül vagyunk, hogy soha ne legyünk egyedül. Kas ezt választja. Ezt a kettőt. Hogy elmeséli neki mindazt, ami történik vele. Jelenidejűvé teszi a jelenidőt. Humorral, ön- és iróniával, térgycsapkodósan. A fájdalmat és félelmet azonnal beemeli a családi legendáriumba, és ez még mind semmi!-vé lesznek a pusztító és szégyenteljes momentumok. És miközben ez a törékeny, férjét leveleiben visszaváró, a saját túlélésében már-már kételkedő fiatalasszony bohócorrot ad a halálra, és még egy óvodát is gründol maga köré az óvóhelyen, valójában szorong és fél és retteg, hogy elveszít mindent, ami emberré tesz minket és őt, amiért még érdemes maradni. Valami ez húzódik a mindenen felülemelkedő humora alatt.
Nem véletlenül talált rá erre az anyagra az Örkényes Bíró Kriszta. Vagy az anyag rá. Ki tudja már ezt szétszálazni. Kriszta humora pont ilyen, színházi alkotóként, magánemberként is többnyire az iróniával átitatott pillanatokat kedveli, ami nem engedi elbújni attól, hogy önmaga is bele merjen és tudjon is nézni a felmutatott görbe tükörbe. Nem véletlenül van az Örkényben, hiszen a színház maga is – akárcsak a névadója, a valóságot a maga kifordítottságában. Látni és láttatni. Ám ezúttal nem maga bújik be a Kasba, hanem hogy hogy nem, rálelt társául Kókai Tündére (ugyancsak Örkény). És ez a trium(ph) egy olyan truppá válik, de olyanná… hogy megint csak a kémia: működik. Mintha minden kimondott szó ott és akkor. Igen, persze, ez elvárható, sőt elvárandó, de valahogy mégis, olyan ritkán érezni azt, hogy az beszél, akivel megtörténik/megtörtént, az, amit mond. Hogy ez tényleg az övé és nem közvetít. Hogy amit nézünk, tudjuk, hogy előadás, mégis most és együtt ülünk annál a nagy(kis) nagy(kis)családi asztalnál, a menüsoron túl, de még némi desszert, kiskanál és porcelán-kávékavargatás, és Kas, mindannyiunk Kiskasa újra elsztorizza az egész család (akik mi vagyunk) jókedve mellett, hogy hogyan is élte túl a tetveket, a zsidó és nem zsidó polgártársai megvetését és hullarablását, az oroszok asszonytpróbáló „felszabadítását” egy félmondatos célzással, a várakozást, hogy vajon felkel-e még rá és urára a nap, amit együtt és egymásért lesz érdemes élni?
És mindeközben, mint előadás minimális díszletével és eszközhasználatával, mikor példának okán a rádió hol önmagaként, hol élelemmel megrakott hátizsákként funkcionál, minden részletében kidolgozott. A hajzat és ruházat hozza a negyvenes éveket, a zene (mi inkább zörej, mint klasszikus dallam) és a fények játéka újabb réteg az előadáson, a legkedvencebb apróságom mégis a balkéz csuklócsontján finoman félrecsavart gyönyörűn piciny női karóra, ami azonnal elhelyezi (miközben szeretetteli önemlékeket idéz meg bennem is) korban és habitusban Kast, mind finomságát és ízlésességét jó ízléssel jelezve. Ezen eszközök egytől egyik alázatos méltósággal szolgálják és segítik Kókai Tündét, hogy a szerep, amit estéről estére élnie kell, minden pillanatban komfortosan sajátja legyen mindannyiunk örömére és csodálatára.
Elmondhatatlanul és leírhatatlanul pontos és fontos előadás. Mutogatnám, mindenkinek, főképp most, ebben a nagy riogatásban, hogy hé, emberek, lássátok meg, hová tartunk. Hogy álljunk már végre a jó oldalra. Hogy rendezni végre közös dolgaink. Hogy Kas, az valójában mi mind vagyunk és ahogy most kinéz,lehetünk bármikor. Csak rajtunk múlik, hogy szorítunk-e magunkba mindig annyi emberséget, hogy képessé váljunk ne csak elszenvedője, hanem valóban olyanná, azzá is lenni.
A fényképeket Horváth Judit készítette.
Az előadás hivatalos oldala: https://www.orkenyszinhaz.hu/eloadas/ostromdressz
Szabi