a kultúra élmény

Fától az Erdőt

Osztrovszkij: Erdő, Miskolci Nemzeti Színház

„Vénasszonyok gimnazistákhoz mennek feleségül, fiatal lányok meg vízbe ölik magukat, erdő ez testvér, erdő!“

 

Osztrovszkij Erdő című darabja, valljuk be, elég pikáns. A történet szerint Raisza Pavlovna Gurmizsszkaja (Ónodi Eszter) gazdag, öregedő földbirtokos özvegyasszony beleszeret egy gimnazista korú fiúba, Bulanovba (Kirády Marcell), és meg is szerzi magának. Közben mindenhatónak gondolva magát a környezetét irányítja: magához vesz egy szegény lányt, Akszjúsát (Baranyi Emma), akinek az életét a megkérdezése nélkül akarja alakítani, saját erdejét, férje hagyatékát pedig épp kiárusítaná. A helyi kereskedő, Voszmibratov (Gáspár Tibor) a lehető legolcsóbban venné meg tőle, az asszony pedig az üzlethez nem ért. Ekkor állít be rég nem látott unokaöccse, a bukott színész Szomorov (Harsányi Attila), társával, a komikus Vigovval (Fandl Ferenc). A két nincstelen vándorszínész beletenyerel az asszony terveibe. A szerző célja az volt, hogy pellengérre állítson egy velejéig romlott társadalmat, ahol a pénz az úr. Nem kímél sem gazdagot, sem szegényt, de felemeli a színészt, aki bár nincstelen, önszántából kimarad a társadalmi játszmákból.

Könnyen aktualizálható a történet: melyik társadalom ne lenne romlott? Hol ne lenne bevett stratégia az elhallgatás és a félrenézés, hol ne tolongnának a gyávák és a szerepet játszók, és ne lenne mindenható a pénz? Minderről szólhatna a darab, melynek fanyar humora és társadalmi fricskái sok réteget kínálnak rendezőnek, színésznek és nézőnek egyaránt. Manapság azonban a színházak leginkább azért veszik elő, hogy egy-egy színészt megajándékozzanak egy igazi jutalomjátékkal. Mi tagadás, a színházat és a színjátszást ünneplő darabban több hálás szerep is van, amiben egy jó színész megmártózhat, és magával ránthatja a többieket is. Nem csoda, hogy újra és újra műsorra tűzik: tavaly Szegeden és Szolnokon is láthatták a nézők, Miskolcon pedig Szőcs Artúr rendezésében mutatták be.

 

A darab kegyetlen pontja, mikor Gurmizsszkaja pénzzel megvásárolja Bulanovot. Itt élesedik a komédia szatírává: a nevetés megakad, mert látjuk, hogy a pénz embereket is megvesz. Miskolcon viszont ez a pillanat se nem nevetséges, se nem fáj. A még mindig csinos asszony akadály nélkül megszerzi, amit akar, Bulanovnak ez nem is nagy megerőltetés, könnyen megy, és az előadás megy tovább, mintha mi sem történt volna. Nincs éle és tétje a jelenetnek, nem érzünk semmit. Kirády szépen alakítja a gerinctelen szépfiút, akit csak a pénz hajt, megcsillantja a durvaságát is, de amikor Karp jelzi, hogy nincs abban a pozícióban, megérti, és visszavesz, hogy aztán a végén sokszorosan hozza vissza a könyörtelen uraság szerepét, nagyon hitelesen. Csinos fiatalember, de visszataszító is egyben. Ónodi Gurmizsszkajája azonban leragad a külsőséges szerepjátszásnál, a modoros szépelgésnél. Szép, elegáns, ragyogó, de nem meri nyersnek, kisszerűnek és morálisan taszítónak megmutatni a figurát, így elvész a szatíra leleplező ereje, és a groteszk társadalomkritika helyett csak unalmassá és feszínessé válik a jelenet. 

A rendező gondolhatott volna egy mai olvasat kibontására, de ezt nem teszi. Pedig a mai közegben, ahol a hatalommal és a pénzzel való visszaélés, főleg kiskorúval szemben, különösen érzékeny téma, ez a szál élesen megszólalhatna. A morális ellentmondás viszont minden szinten kibontatlan marad. Az „Erdő“ a gátlástalan érdekviszonyok metaforája, és ott kezdődik, ahol a pénz már nemcsak fákat és birtokokat, hanem emberi sorsokat is megvásárol. Ezt a metaforát a színpadon hiába keressük.

A látvány kétségkívül erős. Kovács Dániel Ambrus díszletében és Kovács Andrea jelmezeiben a színpadot folyamatosan benépesítik a fákat játszó színészek, ágakká formázott fejdíszekkel, élő erdőként veszik körül a szereplőket. A rendező nagyon jól mozgatja a tömegeket, esztétikailag szépen mutat a kép, de a tömeg dísz marad, a pénz és a hazugság metaforájából nem lesz élő erő. Osztrovszkij világában éppen az lenne a tét, hogy a hazug társasági szerepjátszás mögött ott feszül valami nyers és valódi. Ha viszont még az erdő is csak egy jelmezes, megkomponált póz, a színpadon végül semmi nem marad igazi.

 

Az előadás Ónodi köré épült, jelmezben és megjelenésben ő kiemelt szerepet kap. A darab további kegyeltjei Harsányi Attila, Fandl Ferenc és Gáspár Tibor: az ő jutalomjátékuk ez az előadás. Harsányi kifejezetten lubickol Szomorov szerepében, úgy játssza el a ripacsságot, hogy közben nem ripacs, ezt csak a legnagyobbak tudják. Fandl nagyszerűen játszik mellé, alá, mint Vigov, Gáspár Tibor Voszmibratovja pedig tiszta, pontos alakítás. Őket a rendezés körbeudvarolja.

A többi szereplővel viszont mostohán bánik, pedig a miskolci társulat tele van jó színészekkel. Tóth Dominik (Bodajev), Rácz János (Milonov), Molnár Anna (Bereza) és Keresztes Sándor (Karp) magas színvonalon játszik, de az előadás nem tud velük mit kezdeni, jeleneteik nem működnek ellenpontként a főszereplők mellett. A szerelmesek például a legerősebb kontrasztot adhatnák: Baranyi Emma sallangmentes, szép alakítással bontja ki Akszjúsa lehetetlen helyzetét, elhisszük neki, hogy nem akar szerepet játszani, hogy ez lelkileg is tönkreteszi. Puskás Balázs méltó párja Pjotr szerepében: az apja veri, a szerelmét nem érti, mégis megőrzi nyugalmát. Jó volt őket nézni, de csak futottak még kategóriát tudnak hozni az előadásban, mintha kispadon ülnének végig.

 

 

A rendezés a legolcsóbb bohózati gegektől sem riad vissza. Kínosan erőltetett az a jelenet, amikor Vigov ijedtében elbújik Olenka (Herczenik Anna) szoknyája alá, és a kérdésre, hogy elment-e a veszély, a lány félreérthető kéjjel nyugtázza, hogy „elment“. Ez a kabarépoén kétértelmű, és stílusidegen Osztrovszkij szatírájától. Éppen azt a vándorszínészt silányítja vásári ripacs szintjére, akinek a romlott úri társaság morális ellenpontját kellene képviselnie.

Egy dolgot el kell ismerni: Szőcs Artúr rendezésében van egy valóban szellemes, szimbolikus megoldás. Voszmibratov és fia, Pjotr minden látogatáskor két tekintélyes farönkkel a vállukon távoznak a birtokról, az özvegy és szolgái szeme láttára. Így lopják szét szépen, fokozatosan az öregasszony vagyonát, és ez a kép többet mond a pénz hatalmáról és az elkótyavetyélt vagyonról, mint az előadás többi része együtt. Kár, hogy ez az ötlet árválkodik az estében.

A fák gyönyörűek, de a rendező a fától nem látta meg az erdőt, azt, ami Osztrovszkijnál a lényeg. Az asszony megkapja, amit akar, a fiú az övé lesz, a rönköket kiviszik a birtokról, de valódi tét nincs, csak komédiázás van, a dráma nem születik. Marad egy szép játék, egy ragyogó díva és néhány szikrázó színészi alakítás.

Osztrovszkij: Erdő – Miskolci Nemzeti Színház

Bemutató: 2026. Október

Artus Stella

képek: Éder Vera