Tudjuk egy ideje, hogy tranzit a sic és gloria a mundi, de valahogy mégis rácsodálkozunk arra néhány kivételes tüneményre, amin valahogy mégse fog az idő. A kezdetektől fogva próbáljuk így-úgy becserkészni és kordában tartani a változásnak ezt a dimenziótengelyét, több-kevesebb sikerrel. Kezdetben vala észlelése az évszakoknak, a felismerése azok ritmikus és repetitív ismétlődésének, ami kicsiben persze a nappal-éjjel fordulásaiban volt tetten érhető. Napok, hónapok, évek. Vetés, művelés (vetésforgó), aratás. Forognak a kerekek. Akármilyen rendszert is találtunk rá, bármilyen rendszerteret kitölteni képes olvasata a változásnak. Mint a polip, ami bepréseli magát bármekkora kicsiny helyre, ha oda kell idővé zsugorodnia. Az órák, naptárak megjelenése leképezhetővé, kézzelfoghatóbbá tették a feltartózhatatlan múlást, de legalábbis látszólag megadták az idő irányításának érzését. Egyet nem adott meg: bár mérni tudjuk minden eszközünkkel, elodázni már nem, a mulandóságot. Az idő múlása mindannyiunk elkerülhetetlen elmúlása felé kinek robog, kinek cammog. És ez még ha felfoghatatlan tény is, bármit is teszünk ellene, van. Létezik. Tovább, mint az egyes ember, tovább, mint az emberiség maga.
Gyermekem harmadikos volt, amikor egy szülői értekezleten a tanítónénije némi akaratlan számonkéréssel (hisz őt is nyomta a családbarát tanrend – de ez egy másik topic) jegyezte meg nekünk vénszüléknek, hogy már harmadik órája próbálja az osztállyal megértetni az időt, de még mindig nem megy, pedig erre neki csak egy óra adatott meg. Lesütött szemmel ültünk mind, amikor halkan és némi szégyennel jegyeztem meg, hogy lehet, hogy további három óra se lesz majd elég, hiszen az időn nálunknál sokkal okosabb emberek is évezredek óta és a mai napig vitáznak. Mert az idő sokkal több, mint tél-tavasz-nyár-ősz. Születés-Élet-Halál. Good times-Bad times. Több az ifjúságnál és több az öregedésnél. Beszoríthatjuk rendszerekbe, de megérteni itt, a három dimenzióban igazán sose fogjuk. Próbáld meg megmagyarázni egy papírlapon élőnek, hogy mi a gömb. Körnek fogja látni, amíg (az ő) világ(a) a(z ő) világ(a). Szóval marad nekünk a megérteni próbálás és az elfogadása felsőbbségének.
És mindezekhez bármilyen furcsa és különös, nem csak a fizika, a filozófia, ám művészet éppúgy hozzájárul. Előbbiek nyilvánvalóan, utóbbi pedig azokkal a csodálatos alkotásokkal, amiknek akarva akaratlanul oly felfoghatatlan pontossággal sikerült megragadnia az időt, hogy legyőzték a tünékenységet, és mint egy borostyánba zárt ízeltlábút, úgy őrizték meg keletkezésük korát, annak emberével. Így vált időkapszulává. Amely üzenni képes a jövőnek. És az üzenete csak akkor válik az utókornak is érthetővé, ha sokkal egyetemesebb, minthogy csak oda beszéljen, amiben keletkezett, élt. Ami paradox módon akkor tud megtörténni, ha közben mégiscsak szól a kortásakhoz is. Csak a jövőnek nem lehet írni.
Virginia Woolf olyan korban élt, amikor az irodalom még mindig a férfiak privilégiuma volt. A nőknek többnyire csak az olvasása adatott meg, sokkal kevésbé a művelése. Természetesen voltak kivételes példák. Írhattak, verset, prózát, de azt kevesen tekintették magas irodalomnak. Még kevesebben voltak azok a nők, mint pl. ő, akik mégis vették a bátorságot kíméletlenül megfogalmazni mindazt, amiben éltek. Lenyűgöző világgal adományozták meg értő közönségüket és minket, az utókort. Ezzel együtt formálni, meghatározni is képesek voltak koruk irodalmi életét. Woolf sokat babrált az idővel. Gyönyörűen burkolta be az idő múlásának fájdalmát az Orlando-ban. Női író volt. Nemcsak abban az értelemben, hogy nő volt, hanem hogy nőként női érzékenységgel beszélt nőkről, látszólag nőket érintő témákról. Bármily furcsa és különös, Sally Potter is nő. Ahogy Tilda Swinton is az. S bár kezdetben Orlando nem, később (spoiler!) ő maga is.
Tudom, ezek a profán hülyeségek, amiket fent összehordok, látszólag igen, ám mégis, az 1992-ben megjelent film, az Orlando igazi női film. Egy különös lénynek a sodródása az időben, az elmúlás ellenében. Csodálatos egymásra találása ezeknek a csodálatos nőknek. Megvallom, én már akkor, 1992-ben szájtátva néztem ezt a mozit, akkor épp elveszve Peter Greenaway csodálatos képi világában, amikor szembejött a film. Már az első kockákon érezni azt a „barokkos túlzást”, ahogy bekúszik a bőr alá a látvány. Nem véletlen a hasonlóság, hisz a látványtervezői ugyanők voltak, akik akkor Greenaway-jel dolgoztak, és itt-ott a zene is hasonlóságot mutat Michael Nyman híres filmzenéivel. És mégis, egy pillanatig sem érezni plagizálásnak, ami film. Inkább egy megérkezés érzésem volt, amitől otthonosan adtam át magam az élménynek. A figyelemnek. Amivel jócskán pofátlanul játszik Potter és Swinton: már az első pillanattól kezdve leteszik a játékszabályt: te, néző, aki filmet nézel, nem maradhatsz kívül. Nem csak filmet nézel. Történetem a te történeted is. Érik mindezt el azzal, hogy Orlando, az ifjú nemes, első monológja végén úgy néz ki ránk, olyan átható tekintettel, amitől kizárt, hogy bárki ne venné magára felhívást. És a film a továbbiakban is megtartja ezt az eszközt, hogy ami a színházban a negyedik fal, a filmben a vászon, kilép onnan és filmszerkezetileg, illetve dramaturgiailag fontos pontokon, mintegy kommentálva az aktuális pillanatot (néha mondattal, máskor csak némán) kinéz ránk. Ezzel eléri azt a hatást, hogy cinkosává legyünk Orlandonak és pont ugyanazt érezzük, amit ő ott bent a filmben, a saját történetében. Így teszi nevetségessé a férfiak bárgyúságát és nevetséges tehetetlenségét, a szerelem okozta fájdalom elviselhetetlenségét és megérkezésének gyönyörűségét, az idő múlásának keserűségét. És amikor elérkezünk arra a pontra, hogy Orlando számára kiüresednek mindazok az erények és dicsőségek (és elvárások persze), amik férfiúi minőségét meghatározták, egy hatnapos alvás után („a mai nap a hetedik”) nemet vált: gyönyörű ifjú nőként ébred (csak zárójelben jegyzem meg, hogy ember legyen a talpán (és most direkt nem férfit írok), aki, ha eddig nem is (én mondjuk már az első pillanatban), ezen a ponton nem szeretett bele Tildába. Zárójel zárva). Orlando mindent átél, amit az emberiségnek eddig át kellett élnie. Az első blokkban I. Erzsébet birtokot adományoz neki, cserébe és hálából örökké ifjúnak kell maradnia. És Orlando nem marad hálátlan. 1600 – 1992-ig őrzi fiatalságát. Egyetemes története végig zubog felemelőn és fájón, nagyszerű és kicsinyes eseményeken, amik alakítják sorsát és jövőjét, ami az el nem múlandósága okán a jelene mindig. Még a nemváltása általi birtoktulajdonlás jogosságát elbíráló per is évszázadokon keresztül ível. És csodálatos nagyvonalúsággal kezeli azt, amit eddigre már mind sejtünk előre, hogy nem fog megfelelni a férfiak által szült és állított törvénykezésnek – ha fiúutód nélkül elveszti azt, hát elveszti.
1992-ig követjük történetét. De eltűnik a horizonton, tovább, mint ’92.
Úgy tűnik, mások is fontos filmnek gondolták. Most 2025-ben digitálisan felújított változatban került ismét nagyvászonra, idáig motorozott el az ifjú, sosem öregedő Tilda aka „Orlando” Swinton oldalkocsis motorján, kislányával.
Miközben újra éltem ezt a gyönyörű filmet, azon gondolkoztam, hogy vajon le lehetne-e forgatni ma ezt a mozit, így, ahogy lefénylik a Cirko-gejzír nagyvásznáról. Nem tudom. Iszonyatosan kidolgozott képi világ, nulla CGI, minden gomb a helyén, még a legutolsó statiszta jelmezéből is leforogna tokkal-vonóval ma egy független film idehaza (ez újfent egy másik topic). De nemcsak ez, hanem a témája. Úgy érzem, hogy volt, ahogy volt, igazán most ért be ez a film. Mostanra nőtt fel az a generáció, ami méltó módon tudja elismerni azt a női energiát, amitől felrobban ez a mozi, pedig lassú film, alig mondatokkal és azok is rettentően (jó értelemben persze) irodalmiak. Talán a kizökkent időt és a világot, az ilyen nők születtek helyre billenteni mégis.
Mindenképp szerettem volna, ha fiatal felnőtt lányom látja az Orlando-t. Régóta akarom neki megmutatni. Meg is kerestem a neten. De azt, el se mertem képzelni, hogy ez megtörténhet nagyvásznon, moziban. Velünk a Cirko kanapéján.
Bárki is az, akinek eszébe jutott elővenni, mindannyiunk nevében köszönöm neki.
A film hivatalos oldala: https://www.cirkogejzir.hu/filmek/orlando/1108/
Fényképeket köszönjük a CirkoFilmnek.
Szabi
