Augusztus vége volt. Forrón sütött a nap, lágyan fújt a szél, érezni lehetett a frissen nyírt fű illatát az iskola körül. A buszon mindenki a nagy hőségre panaszkodott, engem viszont csak te érdekeltél. Téged kerestelek, hiszen már tudtam, hogy ki vagy valójában.
Más volt, olyan, akit észreveszel az utcán, a tömegben, felismered a hangját a legnagyobb zajban. De vajon én is ilyen vagyok? Vajon engem is észrevesz majd a sok új ember közül?
A válaszra nem kellett sokat várnom. Mikor megérkeztünk, megfogtam a két hátizsákom és odaszaladtam hozzá.
-Szia! Osztálytársak leszünk, már nagyon vártam, hogy élőben is találkozzunk. Ugyan olyan vagy mint a képeken!
-Ohm. Szia! Te ki vagy?
Persze, hogy nem ismer fel… Már hetek óta beszélgetünk és követjük egymást szinte mindenhol, de neki ismeretlen vagyok. Ezek voltak az első gondolatok a fejemben.
Bemutatkoztam gyorsan, ennek köszönhetően hamar rájött, hogy én vagyok az a lány, akivel egy ideje chatel. Látszott az arcán, hogy zavarba jön. Igaz, azt nem tudnám meg mondani, hogy a tévedése vagy a lerohanásom miatt érezte így magát.
Nagyon kínosan éreztem magam a történtek után. Túl sok kérdés cikázott bennem. Elhatároztam, hogy a gólya-hétvége lezárásáig kerülni fogom. Az élet nem így gondolta.
A következő pár órában, a tervem elég sikeresen haladt előre. Mindenki a kipakolással, evéssel, ivással volt elfoglalva. Én is így tettem. A legjobb barátnőmmel, Mirával kerültem egy szobába. Ettől jó kedvem lett, és teljesen elfelejtettem a busznál történt incidenst.
Délután kettő körül, a tanárok gyűlést szerveztek, ahol beosztottak mindenkit 10 fős csoportokba. Én a pirosakhoz kerültem, szintúgy, mint Ő.
Remek…- gondoltam. Aztán a tizedik társunkként Mira csatlakozott hozzánk. Biztos voltam abban, hogy ettől nyugodt leszek és ez a legjobb, ami történhet velem.
Tévedtem.
Ódri
