Mira nagyon extrovertált személyiség. Még a nyílt napon találkoztunk. Azóta szinte legjobb barátnők vagyunk. Már akkor is sok mindenkit ismert a suliból, leginkább a testvére miatt, aki most kezdi a végzős évét.
A tábor második, egyben utolsó teljes napja elég csendesen telt, szinte már unalmasan. Először a csoporttársainkkal, majd az idősebbekkel barátkoztunk össze. Vacsora közben egy osztálytalálkozót szerveztek nekünk. Mondanám, hogy jól éreztem magam, de ezek az erőltetett dolgok teljesen mást váltanak ki az emberből.
Szombat reggel mindenkinek párt kellett választania. Mira megkért, hogy most ne együtt legyünk, inkább ismerkedjünk. Igaza volt, hiszen a hétvége erről szólt.
-Te és te! Álljatok össze! Már csak ti ketten maradtatok egyedül.
Mutatott rá és rám a csoportvezető. Abban reménykedtem, hogy most majd helyrehozom a tegnapi rövid, de kínos szóváltásunkat. Tudtam miket szeret, erről akartam vele a feladatok közben beszélni.
Egy hang sem jött ki a torkomon. Még akkor sem, amikor, futás közben megbotlottam és hasra estem. Mindenki oda szaladt, még ő is, de továbbra sem szólt egy szót sem. Lehet, tud mindent? Ez az egy kérdés foglalkoztatott. Még akkor is, amikor elkezdtünk az utolsó játékot, a kincskeresést a településen.
Már egy ideje sétálunk. Meddig tarthat ez még? Kb. 20 perce sétálunk. Az út 1 órás. Vagyis hátra van még 40 perc. De ha gyorsabban mennénk,
-Az unokatestvéreddel jártam egy suliba!
-Tényleg?
-Igen.
Végre megtört a csend. Egészen a táborig folytattuk a beszélgetést, kitértünk a tegnap délutáni csevegésre is. Majd elkezdtük kibeszélni az új osztálytársainkat. Sokat nevettünk. Mira is szóba jött, szinte áradoztam róla.
Ekkor még nem is sejtettem, mi történhet meg az este.
Ódri
