Mindenki ott volt a tábortűznél. Olyan volt, mint a filmekben. Egy hatalmas nagy máglya égett, mi pedig körülötte üldögéltünk. Ő és Mira folyamatosan szívatták egymást. Néha már én éreztem magam egy-egy beszólás után.
-Figyeljetek, első nap suli után nem ülünk be valahova kávézni?
Igazából csak miatta kérdeztem rá. De hirtelen összenéztek és az a tekintet mindent elárult. Tele volt érzésekkel. A következő pillanatban pedig már egymás kezét fogták.
Egész este forgolódtam, nem hagytak a gondolataim. A hazafele úton egyedül kellett ülnöm, mert a legjobb barátnőm végig az új kedvesével ült. Tudom, elég cinikusan fogalmazok, de téged nem zavarna?
Későn értünk vissza a sulihoz, Mira pedig messze lakott, ezért megkért, hogy nálunk aludhasson. Természetesen igent, mondtam, hiszen nem haragudtam rá, csak a helyzetre.
Sokáig fennmaradtunk, pedig másnap kezdődött az első gimis tanévünk. Kérdeztem a táborban történtekről, de önmagához képest visszafogottan válaszolt.
-Nem is láttalak titeket úgy együtt.
-Mit jelent, hogy úgy?
-Kettesben.
-Igen, tudom. Csak úgy megtörtént.
-Csak úgy? -Teljesen lefagytam. Az, hogy lehet? Velem mért nem történt meg csak úgy, miközben az idő nagy részében együtt voltunk.
-Igen, épp a kekszemet ettem a padon, amikor leült mellém a csokijával én pedig viccből cserét ajánlottam.
-Vicces.
Ennyit mondtam, de ezt is olyan hangsúllyal, mint amikor valaki egy rossz faviccet mesél neked.
Ezt hívják öngólnak. Amikor nem akarsz beszélni az érzéseidről, mert félsz, hogy elítélnének miatta. Ennek köszönhetően pedig nem jutsz a másik eszébe.
Ódri
