Az elmúlt hetek eseményeit egy óceánhoz hasonlítanám. Néhol felzúgott és viharossá vált, de volt, hogy gyönyörűen csillogott vissza a nap sugara a tiszta felszínen.
Mint már említettem, Viki egy kicsit zavaros lány volt. Mai napig nem jöttem rá, hogy miért. Azt tudom, hogy nehéz gyerekkora volt, egy autóbaleseten elvesztette a szüleit. Elmondása szerint, ma már nem érinti mélyen ez a téma, mivel olyan kis lány volt még, hogy nem emlékszik.
Amikor a korcsolyázás után Ő és Viki randizni kezdtek, nagyon magam alatt voltam. Nem azért, mert féltékeny lettem, csak rá kellett jönnöm, hogy én sosem fogok neki kelleni.
Azok a lányok, akikkel eddig kapcsolatba lépett nagyon szépek és csinosak -nem arról van szó, hogy magamat nem tartom annak- de én sokkal zárkózottabb vagyok, mint ők. Vannak szabályaim és elvárásaim magam felé, s ami talán a legijesztőbb lehet, hogy van célom. Ezek a lányok csak élték a mindennapokat Horatius rosszul értelmezett ,,Carpe Diem” mondata szerint.
Az első hetekben, mint már említettem, rosszul éreztem magam kettőjük találkozgatása miatt. Ő is észrevette, hogy valami nincs rendben velem.
-Szeretnéd, ha nem jönnék össze vele? Zavar, hogy mi ketten…
Nem is hagytam, hogy befejezze. Egyből rávágtam egy hazugságot.
-Nem, dehogy. Csak lassan fél év vége van és amiatt izgulok.
Egy ki idő után, viszont Vikit már más érdekelte, és nem Ő. Ennek örülnöm kellett volna, de láttam, hogy mennyire el van kenődve emiatt. Egész olasz órán csak feküdt a padon és hallgatta a zenéit. Próbáltam bíztatni, hogy ne adja fel, mutassa meg mennyire oda van érte. Csak jó barát akartam lenni. Megfogadta a tanácsom, de nem lett jobb, csak egy erősebb elutasítást kapott. Ez már nem viselte meg annyira, inkább az egóját.
Az év későbbi részében újra elkezdtem kerülni, úgy gondoltam, jobb, ha véget vetek ennek.
Ódri
