Korszakok váltják egymást, nemcsak életünkben, hanem a színházi formanyelvekben is. Mind szocializálódunk valamiben, amiben otthon vagyunk, amit leginkább a magunkénak érzünk, a nézőtéri és bizony alkotói komfortzónánk. Bizonyos értelemben rotálódik ez is, nemcsak a történelem nagy, forgó kereke, hol a kisrealizmus kerül felülre érvényes fogalmazvánnyá, hol a tőle gyökeresen elrugaszkodó szimbolikában lélegző ábrázolásmóddal beszélnek hozzánk az alkotók, és sorolhatnánk miből mi nőtt ki egyik a másikából forradalomként mióta színház az egész világ. Nem tárgyam (se tisztem) annak eldöntése, hogy melyik melyikebb melyiknél. Ami billentheti bármely irányba belső mérlegünk nyelvét, hogy behúz-e bármennyire is az, amit nézünk. El tudjuk-e aznap épp fogadni azt a játékszabályt, ami szerint lépnek a figurák, és amit persze nem mondanak el előre, nekünk magunknak kell rájönnünk, játék közben, de épp ez benne az izgalmas. Hogy fellelhető lesz-e benne egy logikai rendszer, hogy ki mikor marad ki a játékból, mennyit ér a hatos, mennyit kell dobni, hogy kijöhess a börtönből, már persze, ha van olyan, vagy az egész annyira kaotikussá és követhetetlenné válik egy idő után, pont, mint kint, a valóságban (pedig ez csak égi mása), a puska nem sül el, pedig ott lóg végig a periférikus látás határán. Amitől aztán hagyjuk az egészet, alig várjuk, hogy végre elvegyék az összes szerencsekártyánkat csak jusson már el valaki a célig, hogy soha többet ne kelljen ezt játszanunk, amiben nem is voltunk benne, mert be se vettek játszani, csak annyira, hogy meglegyen a létszám.
Alapvetően és jó estben mind jószándékkal ülünk be egy nézőtérre. Hiszen a kíváncsiság visz be minket. Vagy a darab, vagy a színház, ami bemutatja, vagy az írója, vagy a rendezője, színészei. Jó esetben ezek mind egyszerre. Vagy ha van kalandvágy, akkor csak néhány feltétel teljesülése is elég, hogy bizalmat szavazzunk az estének. Innentől szigorúan a magam nevében írok (nem mintha eddig nem így tettem volna). Amit magam éreztem, érzek, az nem egyenlő a világ összes tudásával, sőt, és bizony ígérni se ígérhetem, hogy a rendelkezésemre álló hátralévő időben pótolni leszek képes az orbitális hiányosságaim. És ki is nőttem már abból a cipőből, hogy amiről nem tudok, az nincs. Pontosan tudom, mennyi minden van, amiről tudhatnék, de nem tudok. Mert vagy nem tudtam soha, vagy elfelejtettem és szégyenszemre nem ugrik fel azonnal. De annyit magamtól leszűrtem már, hogy az se baj, ha épp nem tudok együtt menni valamivel vagy valakivel. Vagy ha soha nem is fogok tudni. Megengedőbb lettem az évek alatt.
De ez most egy együttmenésről fog szólni. Színházban voltam. Amikor egy-egy színház megújulás előtt áll, akár csak azzal, hogy beenged némi friss levegőt egy-egy új taggal (rendező, színész), él, lélegzik egy jótékony fluktuációval, vagy rányit a kortárs irodalomra (mondanám ne, pedig dehogyne, adj’ Isten) felkéri azt valami újra, kockáztat, az bátor színház, az figyelem-színház és megerősít abban a hitemben, hogy a színház sosem az épület, hanem az abban élő társulat. Attól lesz a vágy titokzatos tárgya, hogy azok, akik működtetik azt, vágyhatóvá teszik (amitől lehet rá vágyni, ha már, de illik azzá is tenni. Ha már.). Az Örkény Színház önmagán belül vált vágyhatóvá és pont így újult meg. Egyszerre és egymástól nem elválaszthatatlanul. Nem árulok el különösebb titkot, ha azt írom, hogy az ország egyik legerősebb színházi műhelye. Már csak azért se, mert ez nem a spanyolcsizma. Se így, se úgy. Kockázik és kockáztat, de jó kezekben a kockák. A kocka jelen esetben az Orosz barát. És Kemény Lili.
Mondhatni nomen est omen. Kemény (nem először). Fiatal (hál’Isten). Ebből kifolyólag nincs meg benne az az óvatoskodó tisztelet, ami már hajlamosít minket, vénebbeket a maszatolásra („hol a repülőgép?”). Talán nem is volt vele szemben elvárás. Darabja a kétezres évektől indul napjainkig, és benne nekimegy a mára kétoldalra szakadt hazánkfiainak (és lányainak). Nem ítélkezik (mégha úgy is tűnik – vagy az ábrázolás már ítélkezés?), csak felmutat. Nem érvel ide-oda, hanem csak rábök arra, hogy az oda egyetértő összekacsintás és az ide elutasító felhorkadás mi-ők tengelye bennünk születik, ugyanannak az érmének (ami mi vagyunk) az upsidedownja (fej vagy írás). Mondhatni szubjektív objektivitás. Vagy fordítva, kinek, hogy. Sérelmeket okoz mindkét oldalon, hogy a mutyizás nem mai találmány (fájdalom, de sajnos tényleg nem), hogy az egyik szörnyet a másik teremti, hogy a hübriszt levegővel, a lelkünkkel mi magunk tápláljuk, és fájdítóan vádló a korosztályának kilátástalanság helyzete, amiről bizony mi tehetünk, elmutyiztuk-elgyávkodtuk alóluk a jövőt, és mondhatjuk, hogy nem mi, hanem a másik oldal, de a másik oldal is mi vagyunk (újfent). Az ő szörnyük, ami szörnyünk is. És hiába a generációjuknak teljes joggal életbevágó Harry Potter, a varázsvilág sem menti, mentheti meg a muglik világát, és végeredményben kiderül, hogy a varázslók felsőbbrendű gőgje termelte ki Voldemortot, ami törvényszerűen össze is omlik rendeltetésszerű idejében. Párhuzam, párhuzam hátán, szimbólumok, amik hol csupasz valójukban ábrázolják világunkat, hol pont azzal válnak létezésünk metaforájává.
Alamuszin húzott be az előadás. Szűk térben szorong két pocakos „öregúr” (Mácsai Pál, Znamenák István), kettejük közé úgy simul be (fizikálisan és lelkileg is) a harmadik (a nő – Csákányi Eszter), hogy észrevétlen természetességgel válik a szoba „másodrendű” polgárává, a jelenet alatt szép lassan bomlik ki, hogy elviekben ő pont ugyanakkora súllyal (szavazattal) van jelen, mint a másik kettő, de a számukra megkérdőjelezhetetlen természetességgel válik időről-időre titkárnőjükké (hiszen kinek a dolga lenne a kávéfőzés, unikumszervíz, ropikultúra, ha nem a nőé? – na persze nem azért, de hol itt a baj?). A szakmai tudásért cserébe járó (és el is várt) tiszteletet a késve érkező ifjú (aki egykor maga is tanítvány – Ficza István) óvatos kér(d)ések mentén adja meg, mintegy betenné a lábát az ajtórésbe, hogy legalább a látszat kedvéért hallgatassék meg az ő véleménye (módszertana, világlátása) a (már meghozott) döntés előtt. Mindkét öreg Nagy Öreg, nem beszélnek múltjukról, de pontosan tudjuk, hogy nem érdemtelenül foglalják el pozíciójukat. Még az sem kérdőjeleződik meg, hogy rossz ítélőképességgel bírnának. Ám nekem fájó volt látni, hogy ikonjaink (akiket ők képviselnek), mily gőggel ítélkeznek a „fiúöltözőben”(mondjuk „a baszás mindennél előrébb való”), még ha mi tudjuk is alapját, a megérdemelten dicső szakmai múltat. Van benne cinizmus (az ábrázoltban és ábrázolásban egyaránt), de mint olyan, nem igazság nélkül való. Pont ettől csúszik el mindig minden. Hagyhatjuk-e, hogy elkapja a grabancunkat a gőg, ha megteremtettük a létjogosultságát gőgünknek? Kemény Lili tükröt tart. Az ő generációja már a kérdést is elutasítja. Hogy ez korosztályi létezés (a lázadás a fiatalság kerozinja) vagy valóban megváltozott a környezet annyira, hogy ez relevánssá vált, döntsék el. Lányaim hasonlóan kerek pupillával néznek az ehhez fogható pillanatokra – magam is zavarba jöttem egy-egy jelenetnél, amikor együtt (én újra, ő meg)néztük az Annie Hall-t, ténylegesen feszengtem és lopva néztem rá, mert nekem is kényelmetlen lett ma már hallgatni bizonyos mondatokat („ikrek Max, ikrek. És mindketten 16 évesek”), amik az én időmben még fel sem tűntek – pedig. Kérkednek s pojácáskodnak, minden pillanatban érzékeltetve jelentős súlyukat. Talán ezt hivatott érzékeltetni, ezt a szakmai súlyt, hogy mindkét színész jelentős hastömést kap (Pattantyus Dóra), de ettől nyílván nem ok nélkül lesz egy karikatúrisztikus jellege, akárcsak az ifjú titán (és a majd később megismert főhős – Hajduk Károly) valószerűtlen parókájától. Az egész ettől elemelődik, miközben az (olykor szakmán belül terjedő pletykák szerint) csorognak az események, a sértett értelmiségiek túlzottan felnagyított archetípusait nézzük (óhatatlanul keresgélem és fájdalmasan hessegetem el a valóság-analógiát). A szűkségbe préselt szereplők hátra tovább szűkülő tere is zárójelbe teszi a jelenetet (amit még finom ide-oda is ringatnak olykor), miközben a színház maga látható körülötte, nem rejtik el, csak fényekkel fókuszálják (Bányai Tamás) a díszlettel kijelölt játékteret (ez az elv csodásan végig gurul az egész előadáson – Ágh Márton), ezzel is bizonytalanná teszik az egésznek a valóságtartalmát (az első jelenetben oldalt kint ül a súgó, a színpadon, hangsúlytalanul, de mégis reflexfényben – hogy ez kényszermegoldás-e, vagy szándékos része a szándékos elemelésnek mindegy is, nekem működik), ahogy a ki-kiállásokkal is, amint a játszótérből kilépve/nézve konkrétan megszólítanak minket a játszók, úgy narrálják/mesélik el a fel nem mutatott részeket. De ne szaladjunk ennyire előre.
Szóval mikor beültünk és elindult a játék, egy idő után zavarba jöttem. És feltettem magamban a kezdő kérdést. Színház ez, amit nézek? Nagyszerű színészek viszonylag statikusan dialógszerű monológokat mondanak, olyan, mintha egy regény olvasnék, csak itt és most megelevenednek a szereplők és a mondatok nem a fejemben, hanem a színpadon pörögnek. Oké, ez lesz a játékszabály. Hogy én most nem kaptam bábut, és a kockával se dobhatok majd. Vagy csak úgy kezdtem, hogy rögvest kimaradtam két körből. Nem sikerült még kilépnem a start vonalról, ezek meg már a népi-urbánus mezőnél járnak. Kicsit hátra dőlök, és némi kívülállóság érzéssel figyelek. Megfordul a túlírtság érzése bennem. A színészek rendkívül szórakoztatóak, abszurd az egész, a csúcsa az, amikor egy Amelie-szerű forgatókönyv történetét mesélik el nekünk (arra a részre gondolok a filmből, amikor Amelie a randira késve érkező fiúról rendkívül vicces és színes fantáziájával elképzeli, hogy valószerűtlen események láncolata végén hogyan lesz belőle amnéziás afgán kecskepásztor). És akkor bumm, megérkezik. Kemény Lili és az alkotótársai (legelől a rendező Dohy Balázs) dobnak nekem egy hatost, amivel én is elindulhatok a start mezőről. Bár valójában már rég magam is játszottam, nem látván, hogy a kvázi kimaradás is már a játék része. (Akárcsak a túlírtság. Nem tudom, húztak-e az eredetiből, de már nem is érdekel. Lehetne biztos. De mindig feltevődik a kérdés: kell-e? Néha gát, néha erény.) Az egész előadás tartalmaz igazságmorzsákat és összeesküvéselmélet-szerű részeket (szeretnénk mind nem igaznak tartani), ilyen a meggyilkolt újságírónő története. Ennek is van analógiája (saját kútfő vagy google, az össznépi emlékezet). Hogy a filmes vonal ürügye volt, és kvázi indítómotorja az események komolyra fordulásának: a pályázatnyertes ifjú apa (aki talán lehet, hogy nem is zavaros filmtervével nyerte el a pályázatot, hanem hogy outsiderségével a bosszú eszköze lehessen? No meg persze az elnyert milliók szétoszthatósága végett? enyje na) elindul, hogy megkeresse asszonyának és a magára kötött csecsemő lánya anyjának gyilkosát.
És innentől átrobogunk egy politikai thrillerbe. A zűrzavaros kétezres-tízes évek széthullott Szovjetúniójának zűrzavaros utódállamaiban járunk, magyar csempészek, kábítószer, magyar miniszterelnöktől orosz miniszterelnöknek szívességből küldött szárnyasoltár (szív küldi szívnek). A világ kicsi, mindenhol találsz egy magyart. Ritkán egykori barát az a magyar. Véletlen vagy szándékos egymásra találás? Az elsőre az előző részhez csak lazán (a filmíró apa személye által) illeszkedő jelenet elejének abszurd megjelenítése (nézőpontváltások, mikrofonos zörejkulissza, kisteherautó vezetőfülke, rászerelt-feszített vetítőponyvára projektált digitális háttér) felpörgeti a látványt és az eseményeket, egy látszólag másik világba zuhantat be minket, kicsit olyan, mint egy közép-kelet európai mcdonagh, csak pont ezért minden ócskább és veszélyesebb. Mindennaposak errefelé az eltűnések, nem szerencsés itt lerobbanni. Meg is lesz a gyümölcse: hiába korrumpálhatóak ott még a rendőrök is, ha van, aki még náluk is jobban, vagy van, aki még nagyobb összeggel teszi. Így fordul át a történet az arrafelé hétköznapi korrupcióból egy sokkal nagyobbívű „felosztásba”, ahol a csempészet tárgya már nem gazdasági, hanem politikai természetű. Ami persze végső soron ugyanúgy gazdasági. Országok kerülnek porcióba, átlagemberi ésszel felfoghatatlan nullákat emlegetve. Mikor a Hajduk Károly által játszott orosz barátról mostanra kiderül, hogy eddigre már sokkal nagyobb összegekben és sokkal nagyobb befolyással bíró körben „kaszinózik”, mint megcsinálni itthon egy filmet (ami monopoly pénz a jelenlegi keresetéhez képest), előveszi az elektromos grillt és kedélyes beszélgetés közben beüzemeli és ellenőrizgeti a hőfokát felrémlik nekem újra a macdonagh-szál: elkezdem várni és rettegni tőle, hogy a szorult helyzetéből épp csak kiszabadított (vagy hát lebegtetve kiszabadított: hiszen társát (Takács Nóra Diana) egy félmondatban beáldozták cserébe érte) a csempészésből élő egykori bölcsész barát (Nagy Zsolt) kezét mikor préselik rá a forró grillre. De sajnos sokkal közönségesebb és ettől dermesztőbb dolog történik: grillkolbászkák sütögetése közben dobják a Magyarországot a (ki)árusító pultra, ahol kicsi unszolásra, de csak megszületik a win-win. Mármint nekik. A vesztesek meg csak eztán következnek. És zárásként megérkezik az előző részben az orosz barát mellkasára kötött csecsemő immár tíz éves lánykaként a vingardium leviosa bűbájt pálcájával varázsolva (hopp, Harry Potter).
A második rész újra visszalassul. A covid idején vagyunk, egy egyetemi online órán. Velünk szemben a kanapé, rajta a tanárnő, enteriőrnek egy kutyatál és teniszlabda. Párnák, állólámpa, miközben a színház körülötte most sem szűnik meg. Mi vagyunk a monitor, a tanárnő monitorja, az osztott képernyő. Beszélni csak páran beszélnek, a lassan érkező diákok életszerűvé teszik és életszerűen szakítják meg időnként a továbbiakat. A tanárnő (Kerekes Éva) egy csodálatosan felépített monológgal tart órát nekünk és az unatkozó, sokszor nyersen szókimondó egyetemi ifjúságnak a Harry Potterről és az azzal párhuzamba állítható görög mitológiai analógiáról. Felfejti a gyökerek eredetét és jelentését. Amíg az eddigi jelenetek csak lebegtették a hübriszt, itt már végső soron nyíltan és kimondva ide fut ki az óra. Leírhatatlan az élmény, amit kapunk. A szerző elképesztő intelligenciával és érzékenységgel beszél a korosztályának rendkívül fontos és meghatározó regényfolyamról, ugyanakkor kellő iróniával is képes kezelni mind a rajongást és mind az azt író Rowling társadalmi megnyilvánulásait (akkor ezt most csak itthagyom). Lenyűgöző az alakítás könnyedsége, miközben minden bizonnyal nem volt egyszerű ezt a szépségesen szövevényes szöveget bevételezni és azt úgy ránk projektálni, hogy az el is tudjon jutni hozzánk. Nekem nagy vesszőparipám, hogy a magyar közoktatás egyik legnagyobb rákfenéje, hogy elsősorban a tényeket akarja megtanítani és nem a tudás szeretetét. Hogy tudni jó. És ezt akár tetszik, akár nem, csak úgy lehet, ha engem az húz be, hogy látom, hogy a tanár igenis rajong azért, amit tanít, azért, amit át akar adni nekünk. Vagyis, mint a jó színház leglényege: közlésvágya van. Kerekes Éva tanárnője jó tanár. Rajongása ránk, nézőkre, vagyis tanítványokra is átragad. Meg is kapja érte az elismerést (ami jár, az jár). És persze a periférikus látáshatáron a „puska” nem véletlenül „puska”, azért mégiscsak elsül: a teniszlabda a tanárnő kutyájáé, akivel az óra végén elindul sétálni. Még az enteriőr se véletlen.
Az utolsó, záró jelenetben a hübrisz végleg elvégzi küldetését. Újra felpörögnek az események. Az orosz barát strómanját egy meglehetősen zavaros szándéktól vezérelve (elvek mozgatják őket? Vagy őket is a pénz?) elrabolják a nagyvállalkozó egyik trollfarmjának troll fiataljai (hogy kinek trollkodnak? És hova? Kinek az érdekében? Na vajon?), ami végül balul sül el (hát hogyan máshogyan). Az összekötő szál maga a nagyvállalkozó, aki eddigre olyan magasra van bekötve a nagypolitikába, amilyen magasra csak lehet (gondoljatok valakire. Feljebb, sokkal feljebb), és az eddigre már kamaszlány lázadó egykorvolt kislány, aki a társaival ellentétben milliárdos csemete. Őt valami forradalmi(?) düh hajtja, de sokkal inkább az apjához és a már korábban lebegtetett nagyvállalkozóhoz is apai szálakkal kötődhető zűrzavar (szeretetlenség? fontos tudni? who knows…) sodorja az események középpontjába. És itt, ebben a részben nyilatkozik meg a trollok életérzésén keresztül a generációs szorongás, helyzetük kilátástalansága (meglehetősen erős monológokkal Novkov Máté, Samudovszky Adrián, Szkladányi Andor). Nyilván sötét a kép, remélhetőleg nem minden szorongó és jövőkép nélküli fiatalból válik trollhekker, digitális terrorista és valóságos emberrabló, de amiket mondanak és amikről beszélnek az ma Magyarországon bármennyire is szomorú, de releváns életérzés. És sajnos jelenleg nem épp afelé haladnak az események, hogy ez akár bárhol máshol másképp lenne és jobbra fordulhatna.
Nem is lesz másképp most se: megérkezik a terrorelhárítás, mindenki megkapja a maga piros lézerpöttyét és az azzal járó célzott halált. Egyedül Rebeka, a fiatal lány éli túl (Rezes Dominika), akit akárcsak az elején, most is kiment és megvált a „mocsokból” a maga módján apja, az orosz barát, aki mostanra már külsőleg is igazi Raszputyinná vált.
Pesszimista előadás? Lehet. De, ahogy már írtam, mint minden, ez is csak rajtunk múlik. Az előadás csak ábrázol, felmutat. Vátesz. Hogy az lesz-e belőle, amit jósol (vagy már rég az van-e), annak megváltoztatása csak rajtunk múlik. Már persze, amin még lehet (mert ami volt, ugye…).
A bemutatót láttam. Színházban dolgozom, jóideje, tudom, hogy nagyon ritkán készül el a bemutatóra egy előadás (Vannak, akik szerint sose – dehát egyszer azért ezt is el kell tudni engedni. Mert bizony az is a hübrisz valahol, a folyamatos kontroll, a beleszólás, befolyásolás lehetőségének létjogosultsága és az azzal való élés). Hogy mennyi munka van még vissza (és van-e egyáltalán), az nem a mi tisztünk. Hogy kellően bonyolult-e a szöveg, vagyis a figurák, jellemek azok-e, és azon van-e, kell-e még bármit szidolozni, azt döntsék el az alkotók. Az biztos, már most látni, hogy a szöveg itt, az Örkényben nagyon jó kezekben van.
És az is felmerülhet, hogy amit látunk-hallunk, annak ma, a huszonegyedikben mennyire kell összetettnek lennie. Mi színházcsinálók, -értők, -nézők el tudjuk-e fogadni, hogy nagyon sok mindenben megváltozott a kontextus. Hogy az a generáció, amelyiknek Kemény Lili is tagja ma úgy fogalmaz és értelmez, ami azt a fajta bonyolultságot, ahogy mi éltük a színháznyelvet már nem igényli. Ez nem kevesebb vagy több, más. Nem jobb vagy rosszabb, más. Nem lesz egyszerűbb a világértelmezés, se a világ maga, ne aggódjunk, az még mindig épp elég bonyolult és összetett marad. Mert a legfontosabbat, az igazságkeresést azt nem engedték el ők sem. Az igazságot és annak hiányát keressük a színházban, mióta világ a világ. És ez itt, az Orosz barát, mint irodalmi szöveg, színházi előadásként keresi ezt az igazságot.
Vagyis körbeértünk a kezdeti kérdéshez, hogy mit és mikor is hívhatunk valamit, ami színház akar lenni tényleg színháznak.
(Megjegyzésül: a cikkben nem említett alkotók és színészek nem vélt érdemtelenség okán nem kerültek beírásra, hanem egyszerűen csak úgy gördültek a mondatok, ahogy. A színház közös játék. Az összes résztvevőjétől lesz egy előadás az, ami.)
Az előadás színlapja a színház honlapján: https://orkenyszinhaz.hu/eloadas/oroszbarat
A fényképeket Horváth Judit készítette.
Szabi