Az elidegenedés diadala
Az elidegenedés főként a huszadik század emberének egyik legnagyobb problémája. Ami hát, amint látjuk, globális szorongássá nőtte ki magát a századvégre és nem állt meg egycsapásra az y2k katasztrófaváró fordulóján, hanem sőt, elegánsan átlibbent ide, a huszonegyedikbe, hogy itt aztán elinduljon a végleges kiteljesedés felé és olyan mellékágakon termelje ki az emberiség össznépi világvége életérzését az elidegenedés őt magát is túlnövő „kistestvéreiként”, mint a például klimakatasztrófa és covid világjárvány, hogy a kertek alatt, tőlünk alig párszáz kilométerre bomlott elméjű, sértődött, pöcsméregető kisfiúk ezrek életét követelő dermesztő játszóteréről már ne is beszéljünk.
De valójában se az életérzés, se az azt leíró fogalom nem a múlt század gyermeke. Kétségtelen, hogy mivel mi ezeket az időket éljük, ezért számunkra annak test és pszichéközeli élménye itt és most a legmeghatározóbb, így aztán logikusan kötjük a problémát saját időnkhöz. Csakhogy. Az ember ugye sokkal hamarabb lett a földön, mint a múlt század. Nem indulnék most teljesen elölről és kezdeném el felfejteni a folyamat kultúrtörténeti ívét, mint egy kunkarcagi James Burke, egyrészt mert nyilván nem azért gyűltünk itt össze, meg a pogácsa is kiszárad és hát a pezsgő is igen lehangoló buborékok nélkül (már ha van, ténylegesen és eleve, értem alatta pezsgő és benne buborék, pogácsa az szokott), másrészt tetszeleghetek itt a szakértő képében, de azért ehhez a feladathoz sem elég időm nem volt felnőni, sem eléggé felkészült nem vagyok hozzá. Erre ott van rengeteg jobbnál jobb szakember, back to the books! De arra talán még mind emlékszünk innen-onnan, hogy azért kellett a civilizációs fejlődésünknek néhány, a haladásra nézve bátor és produktív, de járulékos veszteségként vele együttjáró lehangoló, egymástól eltávolító tevékenység. Az ipari forradalom főként elindított egy folyamatot, de azért már azt megelőzően is voltak érvek a szófordulat használatának szükségessége mellett. Csak nyilván egy-egy himlőjárványt épphogy túlélő kisközösség ünnepekkor sem a templomban, sem a kocsmában nem erről értekezett. Pontosabban nem ők vitatkoztak a definíciójáról. Annyit mind tudunk, jó, tegyük le a voksunkat amellett, hogy ez inkább társadalomtudományi fogalom, mint természettudományos, hiszen például az alkimisták nem nagyon szoktak emberi kapcsolatokról értekezni, legalábbis nyoma kevés maradt a bölcsek kövének keresése közbeni labortüzek után, de az is igaz, hogy azokban az időkben azért úgy kellett elhessegetni egy könnyed tengerparti nyaralás során a körülöttünk lebzselő polihisztorokat. Könnyű volt nekik, alig lehetett még mit tudni. Akik ugye a koruk tudása szerint mindenhez (is) értettek. Akár még az elidegenedéshez is.
De a szó mégis érzékelhetően az ember és környezetének, a társadalommal szembeni vagy melletti viszonyát határozza meg, definiálja, hogy az adott ember, egyénként és az egyénekből összeálló tömegként mennyire és milyen minőségben képes vagy épp, hogy nem, kapcsolódni. És ez vajon milyen mértékben befolyásolja az általános közérzetet, ami aztán hogyan hat vissza a társadalom és az azt alkotó egyének egyéni és összességi teljesítőképességére. Német filozófusok (Kant, Hegel, Fichte, Schelling), de a franciák is (Rousseau és Voltaire is a maga módján: „ez a világ a lehető világok legjobbika” – Candide ugye), aztán idővel elbotorkált a vita egészen Marxig és az őt követő filozófusokig (Lukács György pl.), akik a munkamegosztást, majd a társadalmat végképp megosztó kizsákmányolást teszik az elidegenedés okainak.
Ám bármennyire is fura, ez már sokkal-jóval korábban is tettenérhető volt és bizony a vallással foglalkozó nagyjaink meg is határozták a jelentését.
Az antik világban a szülőföldtől való eltávolodás vagy a környezetben idegenként élt élet volt a tárgya. Később Szent Ágoston a bűnt mondja jelképesen az ember Istentől való elidegenedésének. A gnosztikusok és az egyházatyák az ember Istentől való elszakadását nevezik annak (lásd bűnbeesés, eredendő és személyes bűn). A keresztény Nyugat történelmében egyes vallásfilozófusok váratlanul pozitív értelemben használva a szót a lélek a világtól való eltávolodását és ezáltal Istenhez emelkedését értik alatta.
Ezekből is látszik, hogy igaz az az elmélet, miszerint minden generáció magáénak hiszi a divat feltalálásának elsőségét. Mondjuk az igazsághoz hozzátartozik, hogy az eredeti mondás egyáltalán nem a divatról, hanem két ember kielégítően intim együttlétéről, annak is egy speciális változatáról szól (itt mindenki gondolhat arra, amit jólnevelten piszkos fantáziája elbír). Woody Allen mondja egy filmjében (igen, a Fogd a pénzt és fuss-ban), hogy a szex, ha jól csinálják, mocskos. Lehet szeretni vagy nem. Őt magát meg amit mond. Látszólag ennek semmi köze a tárgyalt szóhoz, de mégis nagyon sok. Allen megrögzött new yorki. A nagyváros, ami maga az élő példája az elidegenedésnek. Alig van filmje, ami akámilyen formában ne beszélne erről a fogalomról vagyishát a fogalom ránk, emberekre való hatásáról. Látszólag a szexről is túl sokat beszél, de lássuk be, nemigen van az elidegenedéssel annyira teljesen más pólusvégen álló dolog, mint az intimitás. Hiszen a totális eltávolodás és maximális közelség áll szemben egymással. Az első, ami a távolodással eltűnik két, egymáshoz legközelebb álló ember között, az az intimitás. És ha nem figyelünk, egy eléggé durva lejtőn roboghatunk el a másik végletig, az elidegenedésig.
Magam korábban már említettem, hogy születésemnél és felnövésemnél fogva karcagi vagyok (kunkarcagi, fogalmaztam úgy). Nem először élek itt, Budapesten. Ami karcagi léptékben New York, viszont new yorkiban Karcag (Einstein, a nagy filozófus). Mikor idejöttem, mindenképp idegen voltam itt. Kapcsolódni akartam persze, megvolt a cukorkabolt érzés, hogy bárhol, bármi, bármikor, ott a helyem. Aztán szép lassan leszűkült az életterem, a mindenképpen szükségszerű útvonalakra és végállomásokra, az elhagyhatatlan emberi kapcsolatokra, később aztán ezek is radikálisan leszűkültek kisvárosi léptékűre. Elidegenedtem magam is, lógófejű ifjúvá a metrón. Mikor hazamentem, Karcagra, egyre kevesebb embert ismertem már, hiszen korosztályomból szinte mindenki szintén el, akik meg ott maradtak, azok felnőttek, nemigen tudták, hogy én ki is valójában. Nekik is idegen lettem, mondhatni elidegenedtem. Éltem közben Kaposváron, ami szintén kicsi, valamivel nagyobb, mint a szülőváros, de azért még mindig hozzá van közelebb a New York-Karcag tengelyen, mint mondjuk Manatthanhez. Mint halljátok, én se vagyok különleges abban, hogy kezdeti éveimben azért hatott rám a nagyvárosi életérzet. Magam is elidegenedtem benne másoktól. Aztán rájöttem, hogy meg lehet azért ezt úszni. Az elidegenedés legnagyobb mumusai a kommunikáció, az edukáció, a figyelmesség, az olyan poros fogalmak, mint udvariasság. És hát bizony a szeretet. Biztosan van még (például az is biztosan segített, hogy lettek lányaim, akiknek nehéz, de varázslatos felelősség, hogy milyen, olykor bizony hibákkal kicsipkézett mintát mutatok). De ezek apró repedéseket ütnek a szürke urakon (lásd Michael Ende Momo-ja) és fel is tudnak szabadítani a szorongásainkból. Hogy ha bemész valahová, köszönsz. Ha újra bemész, újra. Újra és újra. Hülyének fognak nézni, igen. De nem elsősorban értük teszed, hanem magadért. És előbb utóbb ez rájuk is hat – lám értük is teszed mégiscsak.
És igen, légy szolidáris, állj ki az elesettekért, az edukáció jogáért, légy te a kritikus tömeg.
És végül legyen bátorságod az szeretetből születő intimtáshoz és csinálj sok-sok gyermeket! (miszerint Anima Sound System, ha mond ez még nektek valamit).
És addig is légy jelen és mondjuk pakolj össze sokadmagaddal egy ilyen folyóiratot, amiben a magad módján és a legjobb tudásod szerint beszélsz mondjuk az elidegenedésről.
Köszönöm, hogy meghallgattatok és teljes szívemből szurkolok nektek az úthoz a Teljesség felé.
