De ugorjunk az elejére. A Szutyok Pintér Béla egy igen régi, többször, több helyen, még külföldön is bemutatott darabja. A társulat is régóta játssza, ottjártamkor – kimondani is sok – a hatszázadik előadását láthattam, olyan nagyszerű alakításokkal, mint Szamosi Zsófié, Szalontay Tündéé, Enyedi Éváé, hogy csak a nőket említsem. Mondhatjuk, hogy Pintér megint vátesz szerepbe került, ugyanis a tizenöt éves darabnak most van igazán aktualitása Magyarországon, amikor a gyermekvédelem a legfontosabb politikai címlaphírek között van. Ezért két 14 éves nevelőintézeti lány befogadásának történetére méltán kapjuk fel a fejünket. Igen, tizenöt éve, amikor ez a darab megszületett, a mai események még a fasorban sem voltak, vagy nem tudtunk róluk. Persze mindenki hallott történeteket, gondolom, senki számára sem ma derült ki, hogy az intézeti gyerekek messzemenőkig kiszolgáltatottak, hogy valószínűleg nehezen kezelhetők, hiszen sosem kaptak valódi szeretetet, és ezt a legtöbbjük nem is viseli problémamentesen. Hallottuk, Pintér Béla pedig meg is írta. Akkor mit csodálkozunk ma mégis, hogy mik esnek meg ebben az országban? A Szutyok nem is akárhogy adja elő az örökbefogadás történetét, azt a szokatlan szituációt, hogy két gyerek 14 éves korában kerül örökbefogadó családhoz. Két gyerek, félig nő, akik már feladták, hogy valaha családjuk legyen – nem is lett volna, ha nem jön Attila és Irén, főleg Irén, akinek már annyira kellett a gyerek, hogy amikor megtudja, hogy soha többé nem lehet neki, az első szembe guruló autógumit is örökbe fogadná. Mivel egy csecsemőre két évet kell várni, ha nem cigány, de ki akar cigányt, így az első felkeresett intézet először látott osztályából választja ki a legkisebb eséllyel örökbefogadható gyereket, Demjén Rózsit, aki csak a barátnőjével, Anitával hajlandó jönni. Anita cigány, Rózsi meg egy halmozottan sérült, érzékeny gyerek, akit a fogai állapota miatt rég kitaszított a közössége. Így indulnak el haza, négyen a faluba, ahol, mint minden vidéki településen ennek a fele is elég a népharag felébresztéséhez. Mi ez, ha nem önsorsrontás? Elémennek a saját tragédiájuknak, ami tökéletes alap Pintér Béla számára, aki ki is hoz belőle mindent, amit csak lehet. Sírunk majd a végén, de addig még rengeteget röhögünk, a bolondnak is megéri. A karakterek mind archetípusai a “magyarnak”. A kórház orvosa, aki mint egy isten jelenik meg a darab elején, amikor közli: Irén sokéves, saját gyermekért vívott harca most, egy méheltávolítással itt véget is ért. A vidéki falu lakossága előítéletes, ügyeskedő, irígy, ugyanakkor megbocsátó társaság, a személyeskedő vasúti kalauz, vagy a pökhendi vidéki színházrendező – legtöbbjükkel találkoztunk itt vagy ott, bár nem ennyire kikarikírozva, de felismerjük őket. Pintérnél mindig előjön a félamatőr színházcsináló, művészember, jelen esetben Attila személyében még némi tehetséggel is megáldva, de róla is, mint az összes többiről elmondható, hogy a végtelenségig negligálják az erkölcsösség és a másik ember iránti tisztelet minden jelének kifejezését. Ki azért, mert sosem tanulta, mások meg azért, mert így egyszerűbb. Az intézeti lányoktól elvárják a beilleszkedést, mindkettőnek bizonyítani kell, vagy a származása, vagy a kinézete miatt, és nem lehet rájuk panasz, teszik is a dolgukat becsülettel. Egy kisebb hazugság, vagy egy nagyobb lopás nem is olyan veszélyes deviancia az örökbefogadás első évében, mindahhoz képest, amit ők adni tudnak a kis helyi közösségnek, vagy amit azok elvesznek tőlük.
Az előadás címe Szutyok, az egyik örökbefogadott, Rózsi beceneve. Kétségtelenül ő az, aki a darabban eltelt egy év alatt a legtöbbet változik, mind külsejét, mind a személyiségét tekintve. Bár Anitával az elején elválaszthatatlan barátok voltak, a két lány eltávolodik egymástól. Kapcsolatukat megsínyli az intézeten kívüli közeg, az állandó harc a szeretetért és újdonsült szüleik figyelméért, és Szutyok könyörtelen, saját erkölcsi szabályai. Összefogás helyett egymást teszik tönkre. Szutyok nézetei régi énjéhez képest szinte az ellentétébe csapnak át, és a masírozó szélsőjobbos bújik elő belőle. Talán a két lány között egyetlen párbeszéd jó lett volna, ahol kettőjük kapcsolatára, és annak változására jobban rálátunk. Ilyen nincs a darabban, ezért csak feltételezem, hogy személyes versengésük okozza az ellentétet köztük. Irént nem ítélhetjük el, jól bánik a lányokkal, Rózsival így is nehéz, és látszólag bekebelezi őt is. És épp amikor mindenkit bekebelezne és maga alá gyűrne, meggyőződését ráerőltetve mindenkire maga körül, váratlan végkifejlet állít a síneken minden szereplő számára. A darab végén Irén megölelheti új örökbefogadott csecsemőjét, egy kisfiút – lehet, hogy ez az egész csak egy rossz álom volt?
A Szutyok felépítése leginkább egy görög drámára hasonlít, benne pedig egy balladát adnak elő a friss örökbefogadottak, az anya Irén, az apjuk és néhány helyi nyugdíjas közreműködésével, Attila rendezésében. Balladát az anyáról, aki eldobja első gyermekét, és ezután már nem lehet neki több. A személyes tragédiájukat az Emanuel című 70-es évekbeli szoftpornó film főcímzenéjének betétdalával kombinálja balladává Attila. Ez az a dallam, ami aztán nem enged el. A dallamtapadás az előadás óta a fejemben zúg, egy pillanatra sem hagyja elfelejteni a morbid történetet, a szereplők tragédiáját, különösen a jelen hazai történések ismeretében.
Az előadás hivatalos oldala: https://pbest.hu/repertoar/szutyok/
A fényképeket Mészáros Csaba készítette.
Artus Stella