Hogy mondani akar valamit. És ezt minden pillanatában közvetíti. A mondanivalóját. Amitől nincs benne egy olyan képkocka sem, ami ne akarna valamelyik médiumával beszélni. Van, hogy csak a kép. Ahogy komponált, amilyenek rajta fények. Vagy épp az árnyékok. Vagy egy látszólag közömbös jelenetsor alatt milyen zene van épp. Hogyan jönnek egymás után a jelenetek. A snittek hossza mekkora. Van-e bátorság lassú filmet csinálni, hogy egy-egy képet meddig hagynak az alkotók nézni? Hagynak-e minket beleunni, ami után automatikusan elkezd kúszni a figyelem: talál-e elsőre nem fontos látnivalót a néző?
És akkor ott vannak a színészek. Laikus embernek még így is, hogy készülnek már werkfilmek, annyi tudása van erről, hogy áll a színész, a rendező azt mondja, hogy tessék!, az operatőr a kamerába, a rendező meg mellette a monitorra néz, aztán a jelenet végén azt mondja az utóbbi, hogy ennyi!. A színész meg olyan, amilyen. Miszerint olyan jó (vagy rossz), a filmben, amilyen jó (vagy rossz) színész. Csakhogy egy filmen, ami jó, ami beszélni akar, látszik, hogy ennél sokkal több történt. Hogy a készítők nem úszták meg azt a feladatot, hogy tudják a színészek, hogy kit és mit játszanak. Mert a szavak és mondatok önmagukban leírnak ugyan egy történetet, de a legtöbbet mégis csak akkor tudjuk meg egy jó filmből a karakterekről, akiket nézünk, akikért szurkolunk vagy utálunk, akiknek követjük az életének egy bizonyos szeletét, amikor épphogy nem beszélnek. Amikor úgy vannak a képen, hogy látjuk rajtuk a gondolataikat. Hogy (milyen) pakkot cipelnek ők is. Ettől válnak átélhetővé és nem csak egy a/4-es oldalakra hányt vagy szépen vetett szavak mondatokká rajzolt kétdimenziós figuráivá (tudnánk sorolni filmcímeket a közelmúltból – nem kell azokat még nekünk is elásni, úgyis beszántja majd őket magától az idő).
És akkor a mondatok. A forgatókönyv. Ha tudnák, hogy milyen nehéz az élőbeszédet papírra vetni! Még amikor az is a cél, hogy kortárs legyen, nagyon könnyű a modorosság csapdájába esni, a túlzó szlenghasználattól kínossá válni (erre is vannak jótékonyan elborzasztó példák). Nincs szomorúbb, amikor leguggolsz gügyögni az utánad lépdelő generációkhoz. Úgy csinálni, mintha te is közülük való volnál. Ma különösen, amikor megragadni se tud egy szleng: mire az eggyel feljebb élő nemzedékhez eljut, már rég elavulttá vált. Cikivé (ahogy ez a szó is már ezer éve ciki). És nemcsak a fogalmazvány milyensége a fontos, hanem a tartalma még inkább. A film, amelyik beszélni akar hozzám, nem mond ki mindent. Van, hogy egész film alatt megmarad a legfőbb titok (ilyenkor vitázik évekig a net, hogy pl. vajon mit súghatott Bill Murray Scarlett Johansson fülébe?), van, hogy egy idő után megfejtődik, de azért nem derül ki minden. És akik mondják, és itt megint a színészekhez értünk el, pontosan tudják, hogy mit miért mondanak el, és mit miért nem. Látom rajtuk. Még akkor is, ha én nem tudom (még), hogy mit hallgatnak el.
És akkor képzeljük el, hogy ezt mind mennyivel nehezebb (vagy könnyebb?) nem egy nagyjátékfilmben (nota bene sorozatban) elmesélni, hanem besűríteni egy kisfilmbe. Hogy amit el szeretnél mondani, az ne legyen csak egy ötlet, legyen mélysége, humora, és pont annyi legyen. Nem vagyok filmkészítő. Fogyasztom őket csak. De tudom, hogy ez azért nem egyszerű.
Potonyecz Fanni Következő megálló című kisfilmje hozzám beszél. Minden képkockájával, minden pillanatában. Azt hiszem életkoromnál fogva láttam már párat (de nem eleget), rengeteg adósságom van még, akárcsak könyvekből, múzeumokból, nem sorolom. Valamennyire ki tudom egy idő után számítani, mi fog történni. Sokszor persze nem. Ám ha mégis megtörténik, a film, ha beszélni akar hozzám, visz magával és akkor már arra leszek kíváncsi, hogy milyen úton jutunk el oda, amit tudni vélek (és hányszor derült már ki, hogy csak véltem, és kerekedett ki a pupillám egyszer csak a film egy adott, azon a pontján!). Fanni filmje nagyon sokáig úgy visz magával egy buszon, hogy egyre kíváncsibb leszek vajon mi lesz annak a két embernek a kapcsolata (mert azt látom, hogy lesz), akiket iszonyatos érzékenységgel és mélységgel játszik Bánsági Ildikó és Kardos Róbert. Ez két hétköznapi ember, akik mellett elmegyünk az utcán, és csak akkor vesszük észre őket egy pillanatra, ha összeakad a vállunk a metrón ki-be, (na jó, Arankát valószínűleg megbámuljuk azért egy picit türelmetlenkedő rosszallással, amint az almákat válogatja a zöldséges pultban), hogy ők is csomaggal vannak. Lassan bomlik ki, kinek mekkora és milyen, de minden pátosztól és arcbatoló erőszakoskodástól mentesen. Finoman, amilyen finom az egész film. Minden bizonnyal ez a finomság az egészet összefogó rendezőnőből eredhet.
Amikor kiderül az a titok, amit el akartak nekem Fanniék mesélni, akkor én is átadom neki, amit a film szeretne elkérni tőlem. Egy pillanatra átfut rajtam Tóth Barnabás Újratervezés című kisfilmje, de ez mégis más. Sokkal inkább az a közös bennük, hogy milyen úton juthatunk el szépen az elengedésig, mindezt löttyentős sziruposságtól mentesen. És a Következő megálló ráadásul még arról is beszél, hogy annak az embernek is megvan a maga története, aki mellett nap mint nap elmegyünk, amikor felszállunk a buszra, hogy a két üléssel előrébb ülő furcsa néni se ok nélkül furcsa, hogy minden félelem és görcs az ismeretlentől csak addig él, amíg nem veszünk egy nagy levegőt és mondjuk a másiknak, hogy szia, vagy jó napot, vagy bocsánat, megkérdezhetem?… Hogy mennyivel szebb lenne ez a gyönyörű hely, ahol élünk (és ezt meg is mutatják nekünk képeken is), ha így fordulnánk egymás felé. És mindezt Potonyecz Fanni teszi, egy fiatal lány. Aki fontosnak tartotta, hogy beszéljen. Hozzám, nekünk. És kicsit tanítson. Engem, minket.
A lecke adva vagyon.
Váradi R Szabolcs
