Petra, mi volt az az érzés, ami elindította benned azt a folyamatot, ami aztán a képes posztodban
jelent meg?
Emberi és szakmai mivoltomban éreztem magam megtámadva, nem, mint nő. Maga a poszt sem
deklaráltan arra vonatkozik, hogy itt most van egy női áldozat, hanem hogy van egy ember, akit olyan
módon bántalmaznak verbálisan, ami szerintem nemtől, kortól, státusztól, bármitől függetlenül
megengedhetetlen. Inkább talán valami párbeszéd indító készség volt bennem, vagy kíváncsiság,
hogy akkor ebben nincsen határ? Mindent szabad akkor most már? Mert szerintem, ez nagyon nem
oké, hogy egy ilyen megtörténhet bárkivel.
Azért félelmetes és ijesztő ez – mert ugye az szokott lenni a fő hivatkozási alap – hogy jaj, de hát ezek
ismeretlen névtelen arctalan senkik, nem kell erre figyelni – arra figyelj, amit a környezeted mond. És
én próbálom a napsugarat nyomatni a buborékomban, hogy akkor majd ettől jobb lesz a világ, és
nyugtathatom magam, hogy ezek biztos valamiféle alul olvasott, alul művelt tagjai a társadalomnak,
aki nem járnak színházba. Ki kell ábrándítsak mindenkit, abból a tíz kommentből, amit én a
projekthez kivettem, van olyan, amit kolléga hagyott, és olyan is, amit rendőr, akinek az a hivatása,
hogy egy bajban lévő embereknek segítsen, és ne bele rúgjon még egyet.
Mivel színész vagyok, nem tudok semmilyen történet szereplőire úgy tekinteni, mintha arctalan
senkik lennének. Úgy tudok ránézni, hogy ő is egy ember, akinek sztorija van, aki úgy kommentel egy
idegen emberrel, hogy a saját profilképén boldogan öleli a családját. Ez egy paradox helyzet – hogy
kurvázhatsz le valakit, miközben a lányoddal pózolsz.
Nekem ez a munkám, hogy figyelem a környezetemet, és reflektálok rá valamilyen módon a saját
eszközeimmel. Azért is próbáltam valahogy kreatív energiákba csatornázni az ezzel kapcsolatos sokk
élményt, szomorúságot, dühöt és az összes érzelmemet.
23 éve vagyok színész, megszoktam, hogy emberek minősítik azt, amit csinálok, ahogy kinézek, amit
jelentek. Nem sírom el magam egy rossz kritika miatt. Amikor emberi mivoltodban bántanak, az más.
Egész gyerekkoromban azt hallgattam – ami a legtoxikusabb szerintem – hogy a csúfolást meg se kell
hallani. Amitől nem a bántalmazás tűnik el – hanem te! Úgy teszel az egész világ számára mintha nem
léteznél. Közben a bántalmazó életében annyira számít eseménynek, mintha az utcán, cigizés után
elpöccintené a csikket – már a repülés pillanatában el is felejtette.
Milyen volt a poszt készítése? A fotózás?
Négyen voltunk ott csajok, Urbán Zsaninál fotóztunk, ott volt a nagylánya is, László Dorina volt a
fotós. Mindeközben szürreális volt, ahogy ott vagyok meztelenül, fogom a táblákat, hogy milyen egy
ribanc vagyok, miközben dőlünk a nevetéstől. Aztán a végén elégettük a táblákat – tagadhatatlan volt
egy demón űző szeánsz hangulata. Úgy éreztem, hogy tényleg olyan történt, amivel ezeket a negatív
energiákat valami izgalmasan kreatívba fordítottam – csináltunk valamit, ami sokat jelent számunkra.
Azért van benned indulat!
Azzal kapcsolatban van, hogy értem, hogy az embernek szükségessége van arra, hogy időnként a
dominanciáját mutogassa, hogy az erőfölényét éreztethesse, hogy agressziója legyen; értem, hogy
szükséges valamilyen módon a gondolatainak, érzéseinek szabad utat nyithasson. Azt nem bírom
felfogni, hogy mi jó származik valakinek abból, hogy közben másokat bánt. Ezzel kapcsolatban
valóban van bennem indulat, mert nem lehet tudni, kinél mi az utolsó csepp, és láttunk embereket
ebbe tönkre menni – az online bántalmazásban.
A szerepeidről beszélj, hogy ott lett-e változás a hozzáállásodban a történtek után?
Három olyan szerepem is van, amiben a bántalmazás megjelenik. A Mary és Max, ahol Mary-t, az
Esznek-e a halottak epertortát?, ahol Emmát játszom, és a Vera, amit Grecsó Krisztián regényéből
állítottunk színpadra.
Azóta a Verát játszottam, és színpadra lépés előtt két perccel volt egy ilyen érzésem, hogy jaj de jó –
hogy ebbe lehet majd sírni. Nem is értettem, hogy miért jutott eszembe, de rájöttem, hogy valahogy
azért mert, amúgy jó lenne megkönnyebbülni, és tényleg egy kicsit sírni ezen. Csak én nem vagyok az
a típus, de tudat alatt mégiscsak dolgozott bennem, hogy egy kicsit kéne sírni valahogy. Abból a
szempontból ez jó élmény volt, hogy belegondoltam mennyire nem látom magam áldozatnak,
miközben egy csomó negatív dolgot tapasztaltam. Verával is ez van, ő nem áldozat, egy pillanatig se
gondolja, hogy sajnálni kéne őt. És örültem a gondolatnak, hogy a sírás a megkönnyebbülés eszköze.
Ez erős gondolat volt – így menni színpadra.
Jól sikerült az az előadás?
Azt hiszem igen.
Grisnik Petra üzenete a fiatal lányoknak az Instagram használatáról:
Szerintem olyan valaki ne tegyen ki magáról bikinis képet, aki, nem érzi magát jól a gondolattól, hogy
bikiniben van. Nem az interneten – a strandon! Mert az nagyon rossz lesz akkor. Az Instagram
függőséggel az a baj, hogy arra csúszol rá, amit ő visszatükröz neked másokról. Az az ember, akit
tökéletességében látsz ott, az 40 percet sminkelt előtte, két évet edzett, filtereket használt. A
függőséget ez okozza, az illúzióknak az örökös kergetése. Közben ez önképromboló, hogy én miért
nem vagyok ilyen, mikor reggel felébredek – #wokeuplikethis. Ilyen nincs.
Rozi és Balázs
