-Reméljük nem fog esni. Nézett ki az égre a kerületi párttitkár.
-Az államtitkár nem örülne, ha bőrig ázna. Tudod, mennyire utálja a vizet.
-Ne is mondd. Még a végén utólag visszavonja a támogatást.
A kerület vezetői homlokukat ráncolva álltak a medence szépen körbedíszített szélén állva, még akkor is, amikor a küldöttségi konvoj megérkezett. Az özvegy Stroszmájer Lajosné Általános Iskola második cései árvácska csokorral várták a magasrangú vendéget, aki miután elmondta rövid, ám lényegre törő átadó beszédét, felkapta a fejét a távoli morajra. Szemöldökét haragosan összevonta, előbb az égre nézett, majd nem csökkenő haraggal a szemöldök-összevonásban a kerületi párttitkárra. Az átadó ünnepség résztvevői némi késéssel követték az államtitkár tekintetét, majd enyhén, alig észrevehetően hátrébb léptek egy csöppet a pártitkártól.
A rémülettől elfehéredő pártitkár homlokának ráncolásával vezényelte a rajtkőre a helyi úszóegyesület reménységét, az ifjú sportfenomén Baumgartner Sándort, akit eredményének köszönhetően beválogattak az Állami Úszóválogatott olimpiai keretébe és akinek a kedvéért a medence központi támogatásból felépülhetett. Sándor tétován levette fürdőköpenyét és a heves bólogatásoktól noszogatva a hármas rajtkőre állt.
-Rajta fiam, rajta! Mutassa meg, mit tud. – integetett várakozó érdeklődéssel az államtitkár.
-De uram…
-Igen?
-A medence…
-Igen? – egyre nagyobb, egyre nyájasabb türelmetlenséggel a hangjában.
-Üres.
-És ez miért baj?
-Hát… én ugye… úszó vagyok.
-És?
A párttikár és a kerület többi vezetője pánikban integetett az államtitkár háta mögött a fiúnak, aki ugyan mindezt látta, de igen nehezen tudta csak értelmezni.
-Hát azt vízben szokás.
-Vízben?! Vízről nem volt szó! Arra is pályáztak? – háborodott fel az államtitkár.
-Nem tudom… én csak nemrég jöttem, nem én adtam be… – nyelt az államilag frissen kinevetett kerületvezető.
-Nem, dehogy, csak a medencére. – vágott közbe főjegyző.
-Na ugye. Mert csak arra írtuk ki a pályázatot. Vízre nem. Arra nem adtunk pénzt. Arra nem nálam kell pályázni.
-Tudjuk államtitkár úr, be is adtuk a pályázatot, meg is nyertük, de végül sajnos úgy átmódosították, hogy végül mégse ide lesz a víz, mert büszkeségünkre mégis nálunk épül meg az Állami Központi Mosogató Centrum, ami kerületünk szülötte és jótevője, a kulturális tárca szénbányászati államtitkárának jóvoltából mosogatni fogja az összes külképviselet eszcájgait és így aztán az összes víztartalékunkat is becsatornázzák majd oda.
-De akkor… én hogy fogok így felkészülni?
-Hogyhogy hogy? Üres medencében nem tud? – vette vissza a szót az államtitkár
-Hát… leér a lábam…
-Le bizony! És csak gondoljon bele, mennyivel erősebb lesz víz nélkül a lábtempója! Mennyivel gyorsabban halad a medence két vége között víz nélkül, mint vízben! Mennyivel jobbak lesznek az eredményei az ellenfeleinél, akik kénytelenek a felkészülésüket vízzel teli medencében elvégezni!
-De uram…
-Igen fiam?
-A verseny az vízben zajlik.
-Ez igaz? – vonja össze ismét a szemöldökét haragosan, ahogy a pártitkár felé fordul.
-Még igen, uram…
-Na ugye! Még! Ez a lényeg fiam. És ha az olimpiáig nem alakulnak kedvezően a tárgyalások a szabályokat illetőleg, hát majd megcsináljuk mi az olimpiát. Magunk, magunknak, magunk között.
Ekkor dörrent meg utoljára az ég, mielőtt a másodpercek törtrésze alatt leszakadt volna.
Az államtitkár pánikban ugrott a járó motorral várakozó szolgálati gépkocsija felé, de még mielőtt elérte volna, a mentésére ráugró testőreivel együtt az átláthatatlan dézsaöntés szétmosta őket, párttitkárostul, kerületi vezetőstül. Nem maradt utánuk más, csak sár meg homok meg egy betemetett valahavolt medenceszél, tetején számokkal egytől nyolcig.
Meg egy bőrigázott sportfenomén, a fecskéjében a sárkupac tetején didergő Baumgartner Sándor úszóbajnok, a kerületi úszóegyesület ifjú reménysége.
Legalábbis ezt meséli nagyapám mindig, amikor nyaranként lenézünk az árvácskákkal teli dombról a rekkenő kánikulában remegő levegőjű kerületi utcákra.
De én ezt nem hiszem.
Ilyen ország biztos, hogy nincs.
