Azt tudtuk, hogy ott fent, a messzi évszakon még élnek valahogy emberek. Meghogy a vikingek. Meg eszkimók. Akik inuitok. Vagy samik? Vagy? Mindenesetre akik a jég hátán is, de ők tényleg. És hogy a hóra van több ezer szavuk, de ezt (velünk ellentétben, mert ugye mi ehhez is sokkal jobban) ők nem így tudják.
Egykor még igencsak elvakult skandináv rajongónak kellett ahhoz lenni, hogy ennél többet is tudni kívánjon egy átlagon felüli(? aluli? átlagos?) (ká)európai (még az Eltén is csak ’96 óta van tanszékük, piha), mert igen, a dánok adták pl. Andersent, az Olsen-bandát (és most a dán filmesek szemforgatva felsóhajtanak), és hát sajnos még mindig adják a kéziválogatottukat (görbülő szájszél – hungarikum), a norvégok a trollokat (nem, nem azokat, ezek csak semmi cicó leharapják a kezed, ha eteted őket, de, és, majd kulturáltan távoznak), kifinomultak szerint a Sikolyt (igen, a tinihorror szériát), még kifinomultabbak szerint Ibsent, a svédek a Volvo-t meg a Saab-ot, de sokkal inkább az ABBÁ-t (a finnek azok skandinávok?, mert ha, akkor Nokia).
Igen, a skandináv krimik kicsit tágítottak a horizonton és koncentrálták a fókuszt. Meg hát a filmművészetük is meglódult, kiderült, hogy nekik is van még mindig olyan (van-e élet Bergmanon túl?), külön-külön és így, egyben, muszáj lett bevallani. Nade az izlandiak? Gejzírek, oké. Jó, Björk. Meg a viccpártjuk az tényleg vicces volt. Aztán fontos a reykjavivi csúcstalálkozó. Amikor még épp kétpólusú volt a világrend (kezd úgy tűnni, hogy ez a mostani is az, vagy pont ugyanannyira pont nem az, csak ezt a korábbi két pólus még nemigen akarja belátni, hogy egy ideje nem ők az a kétpól – felkészül… de ez egy másik topic) és ha ott és akkor nem is sikerült dűlőre jutni, de legalább lecsücsültek ugyanarra az egykisdombra egymással szemben, ha nem is mellé: épp azt a világot akarták megmenteni és nem a hatalmukat, amit a mostani hatalmasok inkább fordítva (ez is az a másik). Meg kéne látogassák a Péniszmúzeumot (mert tényleg, azt is adták. Az izlandiak). Miheztartás végett. Elférnének benne.
De ha mást nem is (de, azért mást is), Ólafur Arnalds-ot mindenképp adták nekünk. Áldja őket. Meg adták a Müpát is (azt nem ők), ahol hogy, hogy nem, stabilan megfordul ő is, amikor vesz egy nagy levegőt és kimozdul a reykjavívi E7 stúdióból. Bármilyen projektjével. Olyankor vagy jó ritmusban lecsapnak rá a soroksári útiak (jó, Komor Marcell, tegye fel a kezét, aki tudta?) vagy már egy ideje a menedzsmentje is tudja a szervezés mobilszámát, de mindegy is, jön (és más is jön, nem csak onnan, nem csak így. Mondanám, hogy böngésszen, aki nem tudta. Lélekgyógyító a műsorterv). Legutóbb pár napja volt itt a 2014 óta üzemelő Kiasmos nevű elektronikus táncperdítő kis(?)vállalkozásával, amiben Janus Rasmussen-nel együtt beltag. Minden infó megtalálható róluk az erre alkalmas platformokon, én nem is erről akarnék.
Nekem évek óta meghatározó élményem Ólafur Arnalds zenéje, amikor csak tehetem (és szükségét érzem) hallgatom: hallgatom, ha lendület kell, hallgatom, ha megnyugvás, hallgatom, ha repülés van vagy épp földretaccsanat, hallgatom, ha elaludni szeretnék vagy pont, hogy nem, és hallgatom, ha mindenkinek jobb, ha hallgatom. Mindenre van valamilye. Varázslatos északi hangok, életre inspiráló harmóniák vagy épp disz-, egyszerre van benne a felszabadult életöröm és rövidnaptóli melankólia. Furcsa elegye a zongorának és elektronikának. Lemezeit szinte mindig élőben veszi fel, pont, mint anno Glenn Gould, csak ő előbbivel ellentétben nem hümmög, hanem egy olyan zongorán játszik, amin hallani a billentyűk billenését, miközben alatta meg nyikorog a zongoraszék. Személyes és lélegző az egész. Zenésztársai, akár hangszeren kísérik, akár hangjukkal járulnak hozzá az éteri törékenységhez mind gyönyörűn burkolják tovább az elbocsájtó nyugalmat. Mert igen, minden opus végén kicsit elmegyünk mind, mint ahogy a sarkvidéki fagyban eloszlik minden kilégzés. Van, mikor lassan, de annál inkább, ám mindenképp és visszavonhatatlanul eltűnik. Mégis bizonysága az életnek, hiszen ez is csak egy az egymást követő leheletek sorában – a test létigenlő konoksággal végzi a dolgát. Nekem ilyen ő. És nem ismerem, milyen, amikor nem látom úgy, ahogy, amikor látom, de azokból úgy tűnik mérhetetlenül önazonos létezéssel lételez. Önmagával és a zenéjével.
És akkor erre jön egy Kiasmos. Nem tudom, látott-e már ilyet a Müpa belülről, nekem ez az első ilyen jellegű élményem ott, de most, pár napja revelatív volt, ahová ez a kis szösszenet eljutott. Hallgattam már őket korábban, tudtam, hogy zeneileg teljesen másik vonal (na jó, nem, azért alapból is vannak hasonlóak a discográfiában, de azért nem ennyire veretősen), de hogy ez lesz belőle élőben (mármint persze, ahogy az elektronikus zene az), ami lett, arra azért nem számítottam. Mondjuk csodálkoztam is, hogy hogy lesz, dehát sokkal fontosabb volt, hogy ottlegyek és lássam-halljam, minthogy otthon a kanapén csináljam a csodálkozást. Elsőre persze, mint ahogy ez illik (Müpához, egykorvolt gyerekszobához) illedelmesen beült a teltház. Én azért már a korábbi Ólafur koncerteken se bírtam ki, hogy ne rázzam meg ütemesen az egész sort, amiben ülök, ez meg ugye konkrétan tánczene. Szóval kis szégyenérzettel (se) itt is mozdultak a lábaim, amennyire az ülés (a hely és a tevékenység) meg a jómodor engedte. Aztán az első blokk és sokk után maga a zenészúr jelentette ki, hogy lehet ám táncolni. Nem tudom, volt/van-e valaki az épületben, aki ezt a pillanatot nevezte ki utólag a drámai vétség kezdőpontjának, ahonnan még vissza lehetett volna fordulni, amikor még folyhatott volna a jólnevetség medrében az este, de a kezdeti néhányunknak, akiknek naná nem kellett kétszer mondani, végül eljutott a nézőtér arra a pontra, hogy jelentős része felállt, legalábbis annyian táncoltak már oldalt és a széksorok között, amire már nem csak ráfogni lehet, hogy kétharmad, mert sokkal inkább négyötöd, és az egész Müpa átalakult egy gigászi rave partyvá. Upsz. Majd’ kétórás repülés, közösségi élmény, ami ott bent, nem elválasztott, hanem összekötött, minket önmagunkkal és egymással, a karmester Ólafur-Janus duóval, Európával, az Élettel, az együtt lélegzéssel.
És persze Izlanddal. Hogy lássuk, ezt is adták nekünk. Önzetlenül.
Csak most úgy hívják ezt az ütemes, életbentartó ki-belélegeztő organizmust, hogy Kiasmos.
Váradi R Szabolcs
