Botond, számodra mi a kultúra?
Onnan kezdeném, hogy a kultúra szó a latin nyelvben eredetileg az agrikultúra, a földművelés jelentéssel bírt. Cato még ebben az értelemben használja. Cicero ad új perspektívát a fogalomnak, amikor azt írja, a filozófia lélek művelése, tehát kultúrája. A Cultura animi fogalomhasználattal indul el a kultúrának az a jelentése, amit mi is ismerünk, nevezetesen, hogy az emberek kultúráját értjük alatta. Majd eljutunk a 19. századba, ahol már az emberi kultúrát valamiféle önálló entitásként kezelik, de nem anyagi, hanem valamilyen szubtilis entitásként. És aztán az, hogy ezt hányféle képen lehet meghatározni már kérdéses? 1952-ben Amerikában két kulturális antropológus, Kroeber és Kluckhohn összejöttek és elkezdték a kultúra definícióit összegyűjteni, és 164-et találtak.
Remélem, kiemelsz párat, ami szerinted fontos.
Edward Burnett Tylor, aki az antropológiát, mint tudományt, elkezdte művelni, 1871-ben a kultúráról így írt: „A kultúra egy adott nép egész életmódját felöleli. A kultúra az az összetett egész, ami magába foglalja a tudást, hiedelmet, művészetet, erkölcsöt, törvényt, hagyományt, és minden más olyan képességét és szokását az embereknek, amiket a társadalom tagjaként sajátított el”. Ez egy elég jó definíció, de valami kimaradt belőle. Lényege, hogy minden népnek van egy sajátos mintázata: tudás, hiedelem, művészet, erkölcs, tudomány – a szellemi dolgok. Kihagy valamit – a kalapácsot, a számítógépet, az okos telefont, azaz a tárgyi kultúrát, hiszen ez is a kultúra része.
Tehát ő nagyon szellemire hegyezi ki?
Talán elsiklott a kultúra fizikai megnyilvánulásai felett. Inkább pozitivista nézőpont. És akkor jöjjön Frobenius, aki nem a pozitivizmus felől jön. A német afrikanista a kultúrmorfológiai iskola követője, és Spengler szellemiségét folytatja a kultúra megközelítésében. Ő azt mondja: „a kultúrát emberi hordozóival szemben, mint önálló organizmust kell felfogni, a kultúra minden formáját mint sajátos élőlényt tekinteni, amely megszületik, és átéli a gyerek-, a férfi- és az öregkort. A kultúrák formáinak sajátos növekedési folyamata van, amely az emberi individuum fejlődésmenetének felel meg”.
Ez holisztikus.
Holisztikus, igen, de eltér attól az antropológiai iskolától, amit az angolszászok képviseltek a 20. század elején. Ugyanebben az időben Franz Boas ezt írja Amerikában: „A kultúrát úgy lehet meghatározni, mint mentális és fizikai válaszok és tevékenységek összességét. Ezek jellemzik a társadalmi csoportokat alkotó egyének viselkedését mind csoportosan, mind egyénileg a természetes környezetükkel, más csoportokkal, saját csoportjuk tagjaival, illetve saját magukkal való viszonyukban. Továbbá ide értendők a tevékenységek termékei is, és azok szerepe a csoport életében. Azonban a puszta felsorolás még nem alkot kultúrát; az ennél több, mivel elemei nem függetlenek egymástól, szerkezettel bírnak”. Ő kiszélesíti a meghatározást a fizikai síkra is, így nála a tárgykultúra is a kultúra részét képezi. Rendkívül izgalmas, hogy egy új perspektívát vesz fel, hogy mi a kultúra. Rendben hogy, mentális és fizikai válaszok, adaptációs válaszok a környezetre, csakhogy ezt mikor használja a kultúrában élő ember? Akkor használja, amikor a természettel kommunikál. Tehát, a világképem mondja meg, mit tehetek a természetben és a természettel. Ott van Japán, a tisztaságmánia az a különleges viszony, ahogyan a természetről gondolkodnak. Ez egy nagyon fontos kulturális mozzanat. Japán a nyolcmillió kami országa, ez azt jelenti, hogy végtelen sintó szentély van, bárhol lehet egy kami. A kami lakhelye, márpedig bárhol lakhat a természetben, olyan, mint a templom, ott nem szemetelünk, azt nem szennyezzük, mi is tiszták vagyunk, és tisztelettel vagyunk iránta. Ez nagyon természet centrikus, mai ökológiai pártok egy kicsit tanulhatnának sintót. A definíció beszél arról, ahogy egymással bánunk az is a kultúra mondja meg. Kőrösi Csoma Sándor például, aki nemcsak egy kis európai népnek, amelyik éppen nem is szabad, hanem egy monarchiában alávetett szerepe van, annak is a perifériáján lakó, nagyon szegény és nagyon archaikus körülmények között élő csomakőrösi ember – gyalog elmegy Tibetbe, és a helyiekkel mindig úgy beszél, mint akik teljesen egyenrangúak. Nem érzékeli azt, hogy ő fölöttük állna, hogy serpák vigyék a csomagjait, mint a brit utazóknak, akik akkor a világhatalmat képviselték és természetesnek vetté, hogy a helyi lakosság végezze a kuli munkákat. Az, hogy hogyan viszonyulunk egy másik kultúrához, az is a kultúránkból fakad. De azt is írja Boas, hogy a saját csoportunk tagjaihoz is sokféle viszonyunk lehet. Hogyan viszonyulok magamhoz és a saját kultúrám társaimhoz, ez is nagyon izgalmas felvetés – ez is a kultúra sajátja.
Tényleg izgalmas.
Nézzünk akkor egy későbbit ’56-ból, amely már nem szerepel a fent említett gyűjteményben, szintén Amerikából, Ralph Linton tollából: „…amíg egy társadalom tagjainak viselkedése a helyzet típusának megfelelően variálódik, ezek a változatok egy meghatározott és véges vonulaton belül maradnak. Ez a vonulat az, amelyet valós kulturális mintának nevezünk…” – tehát kulturális mintázatokról beszél. Ezeknek a konstrukciós mintáknak az összessége az, amit kultúraként rögzítünk. Tehát vannak ilyen kulturális minták, és ezek éppen úgy hatnak a társadalomra, mint a élők életére.
Ez korlátot jelent.
Bizonyos értelemben korlátot is jelent, mert a kultúra az, ami lehetőséget ad arra, hogy biztonságban, békében éljünk – ha nincs korlát, akkor nincs biztonság és nincs béke. Hiszen a különböző társadalmakban kellenek együttélési szabályok valamint vezérlő eszmék, ami mentén az emberek élnek. Az, hogy melyik társadalomban, mi a béke és a biztonság, az lehet eltérő – ezt határozza meg a kulturális mintázat.
Ezeket a mintákat mi eszközként használjuk?
Inkább útmutatóként, ami bizonyos értelemben eszköznek is tekinthető. Malinowski, akit nagyon kedvelek, pont ezt mondja: „A kultúra lényegében egy eszköztár, aminek segítségével az ember megbirkózhat azokkal a konkrét problémákkal, amikkel szembeállítja magát a környezetében igényei kielégítése közben. Tárgyak, tevékenységek és attitűdök olyan rendszere, amelynek minden része egy cél érdekében létező eszköz…, (és) amelynek a különböző elemei egymástól kölcsönösen függenek”. Ebben a meghatározásban a lengyel-brit szociálantropológus azt emelte ki, hogy a különböző kulturális megoldások tudják az emberek biztosítani a fennmaradásukat. Ezek a kulturális minták az új kihívások hatására állandóan változnak.Vegyük Kasgar városát, ami egykor a Selyemúton egy központi kereskedőváros volt. Amint a Selyemút elvesztette jelentőségét, úgy a város is egy porfészek lett Belső-Ázsiában. Elvesztette azt a jellegét, amiből a gazdasági és kulturális hatalma fakadt. A mérhetetlen kereskedelemből befolyt pénzből sok-sok templom, nesztoriánus keresztény, buddhista, manicheus épült. A város a Selyemút eltűnésével elszegényedett, a népesség megváltozott, a templomok elhagyatva romokká váltak.
Ezzel azt is mondod, hogy a kultúra mindig kortárs?
Igen. A kultúra is változik folyamatosan. Változhat a mintázat, változhatnak az eszközök. A változás is a kultúra része. Birket-Smith ezt így fogalmazza meg: „A kultúra a szellemi képességek, az emberi tudás, a racionális ténykedés egésze, a vakon működő ösztönök tevékenysége mellett”. Ahogy a képesség és a tudás változik – a kultúra is.
Az életünk változik.
Mennék még tovább, Melville Herskovits amerikai kultúraantropológus azt írja: „A kultúra egy nép életmódját jelenti, míg a társadalom az adott életmódot folytató egyének szervezett összessége. Egyszerűbben: A társadalom emberekből áll, magatartásuk módja jelenti kultúrájukat”. Itt a kultúra és a társadalom különbözőségét és hasonlóságát vagy összetartozását fogalmazza meg, nevezetesen a társadalom emberekből áll, de hogy hogyan viselkedünk a társadalomban, az maga a kultúra. Tehát minden társadalomban van egy kulturális minta, vagy több, de a kultúra az az életmód, ahogy a benne élők élek. Korrupt vagyok, nem vagyok korrupt. Demokráciában szavazok, vagy királyságban alattvalóként élek. Mi az én erkölcsöm? Ezek mind kulturális minták, s ezek határozzák meg mindenütt az emberek életlehetőségeit.
Tehát az életmód konkrétan?
Igen. Marvin Harris, az ökológiai materializmus iskola képviselője egy kicsit redukcionista az én megközelítésemben, amikor azt állítja, hogy: „A kultúra nem egy hipotetikus vagy rejtélyes dolog. Nem az emberi elme hirtelen újrarendeződése hozta létre, sokkal inkább az idegpályák összetettségének kifejlődésével jár együtt, elemi formájában megfigyelhető sok gerinces faj körében”. Ezt 1979-ben, írja le. Úgy gondolom, hogy nyilvánvalóan ebben az Engels-i gondolatok csengenek vissza. Mint a tudat nem más, mint az fehérjetestek legmagasabb-rendű működése. Ez egy materialista megközelítés. A buddhizmus szemlélete teljesen távol áll ettől, mert a tudat az nem valahol van, nincs helye, nem az idegpályák hálózata.
Végül is ő azt mondja, hogy a gerinceseknél, tehát hogy minél jobban gondolkodó és minél jobban érző az a lény, annál nagyobb a kultúrája?
– Igen kétséges, hogy a kultúra megjelenik a magasabb rendű gerinceseknél. Ezért tudja a viselkedésüket leírni az etológia, ezért nincs állatokat vizsgáló kulturális antropológia. Az, hogy a majmoknak van-e kultúrája, igen kétséges? Clifford Geertz, aki nemrég elhunyt amerikai antropológus, világossá teszi, hogy mi a kultúra lényege: szimbólumokon alapul. A kultúra „a szimbólumokban megtestesülő jelentések történetileg közvetített mintáit jelöli, a szimbolikus formákban kifejezett örökölt koncepciók azon rendszerét, amelynek segítségével az emberek kommunikálnak egymással, állandósítják és fejlesztik az élettel kapcsolatos tudásukat és attitűdjeiket”.
Izgalmas felvetés.
Ugye? Az állatoknál nincsenek szimbólumok, nincs szimbólumhasználat, tehát elképzelhetetlen, hogy bármilyen állatnak kultúrája legyen. Az állatoknál minden genetika és ösztön. Ami a hangyakultúra, az ott van a génkészletben. Hasonlóan a méhek „társadalma”, vagy a csimpánzok közössége, genetikailag kódolt, s nem mutat kulturális jellegzetességeket.
Na, de náluk is van tanult folyamat.
Ők is adaptálódnak, és akár eszközöket is használnak, de nem tudnak elvonatkoztatni, nem válik semmi szimbolikussá.
Tehát elérünk most ahhoz a ponthoz, ami szerinted fontos a sztoriban, hogy a kultúra kizárólag emberi?
Kizárólag emberi. Az antropológusok többsége ezt gondolja – tehát nem én vagyok az egyetlen. És ennek az alapja a szimbólumhasználat hiánya.
Tehát szerinted innen indul a kultúra?
Onnan indul, hogy a kultúra és a nem kultúra között különbséget teszünk. Az állatoknál semmi nem tud szimbolikusan működni, tehát a méh, amikor eljárja a táncot, és megmondja, hogy két kilométerre, északkeletre ott lesz majd egy rózsabokor, vagy egy repcemező, ahol a másik fajtárs majd sok táplálékot fog találni, az szó szerint értendő, tehát ők minden jelet úgy értenek, ahogy az van. Mi viszont a szimbólumalkotással dolgozunk; ha én kimondok egy mondatot, akik hallgatnak engem, azt mindenki másképpen értelmezi. Ezért nem tartom szerencsésnek a kultúra fogalmát az állatvilágra is alkalmazni.
Ez így, ebből a szemszögből érthető.
A társadalom törvényeit nem lehet leírni oly módon, ahogy a fizika, sőt még úgyse, ahogy a biológia teszi. Ezért jött létre a szociológia, és ezért született a kultúraantropológia, mert a kultúra egy másképp működő rendszer, mint a természet. Olyan elemeket is tartalmaz, például, mint a haszontalan, fölösleges dolgok. Na, az elég ritka az élővilágban, hogy olyan szerv fejlődik ki, amit semmire nem is használ az állat. Tehát az evolúció törvényei, olyan dolgokat hoztak létre; szőr, fül, szem, satöbbi, amik nagyon hasznosak az adott életkörülmények között élő lénynek. Viszont mi meg olyanok vagyunk, hogy ki tudunk találni olyat is, ami nekünk nagyon káros.
Tehát minden szimbólum az emberi társadalomban?
Az emberi kultúrában nem minden szimbólum, de mindennek a lényege, szimbólumokon keresztül a testesül meg. Vegyük például Kun Béla esetét, aki azt mondta a börtönben, hogy nem haragszom azokra, akik lecsuktak, mert ők csak megtévesztettek, ha ismernék a kommunista eszméket, nem tennének ilyet. Lássuk be, nem valószínű, hogy nem haragudott, de szimbolikusan kijelenthette, hogy azért mert nem olvasták el Lenin elvtársnak a megfelelő szöveget – tudatlanok, nem értik a helyzetüket, hogy ők is elnyomottak ezért a rossz oldalon állnak – tehát nem kell rájuk haragudni. Az a buddhista szerzetes, aki Vietnámban felgyújtotta magát, amit aztán Jan Palach megismételt Prágában, nem túl régen pedig tibeti szerzetesek sorozatban gyújtották fel magukat Kínában – ezek mind szimbolikus tettek. Ezek olyan cselekedetek, amik normális aggyal értelmetlenek – de értelmet nyernek a szimbolikus térben. Mert mi szimbólumokkal kommunikálunk. Az, hogy mi van a pólódon, milyen tetoválásod van, ez is mind szimbólum. A buddhista és más vallási vizuális jelek, de általánosan a képiség is szimbolikus dimenzióval bír.
Itt a festészetre gondolsz, a művészetre?
Igen, a művészet is egy szimbolikus világ, így a kultúra egy fontos eleme. Az egyik kedvenc témám, hogy minden kultúra kialakítja saját művészetét, és ezek a művészetfelfogások mennyiben különböznek egymástól. Japánban az íjazás művészet, míg az angol társadalomban Robin Hood, nem egy művész, hanem egy nemzeti hős. Egy japán számára az, hogy kimennek cseresznyefavirágzást nézni, az egy kulturális minta, nálunk az egy értelmetlen dolog, hogy kiülünk és nézzük, hogyan virágzik a cseresznyefa. Mert a cseresznyefa a japán kultúra egyik alapszimbóluma, mint a buddhistáknál a lótusz, ami megjelenik a költészetben, festészetben, vallási művészetben. Nyilvánvalóan, ahol meg nincs lótusz, ott más válik hasonló jellegű szimbólummá. Ezek a szimbólumok öröklődnek, alakítják a kultúrát. Persze vannak olyan művészek, akik úgy csinálnak, mintha nem örökölnének semmit, és akkor jöhet „a múltat eltörölni” – de ez nem lehetséges az én megközelítésemben, hiszen az eltörlők sem a semmiből csak a múlt mérhetetlen kutjából teremtenek újat.
Például az avantgárd?
Az is ide sorolható, de az sem tudta eltörölni a múltat, hiszen a múltból építkezett. Annyi az egész, hogy nem a megelőző múltból, hanem régebbi korok és távoli kultúrák múltjából. Ha megvizsgáljuk ezeket az avantgárdokat – ahogy huszonévesen vizsgáltam én is – nagy örömmel felfedeztem, hogy a szürrealisták, például Joan Miró, a barlang és gyerekrajzokig megy vissza a múltba, tehát ő sem a semmiből csinált egy új művészetet. Picasso pedig az afrikai maszkok művészetéből merített ihletet, és ez a sor tovább folytatható. Más örökséghez nyúltak, ami szerintük jobban reagált az akkori jelenre.
Ezzel azt mondod, hogy a művészet ugyanúgy a kultúrát fogalmazza meg?
Az a meglátásom, hogy a világot a filozófia és a művészet tudja legjobban leírni, hiszen bemutatja a természetet, a társadalmat, benne az embert, valamint a transzcendens szférát. Bármi, ami a világban van, azt a zene, a képzőművészet, az irodalom megjeleníti, azt sajátos módon ábrázolja és közvetíti számunkra. Ugyanezt tudja a filozófia is, ami szintén a teljességet igyekszik láttatni a körülöttünk levő világot. Az összes többi diszciplína, tudomány, természettudomány csak meghatározott szeletét vizsgálja a világunknak, ettől persze ez sokkal precízebb, sokkal egzaktabb, mint a filozófia és a művészet, de az egészet nem tudja láttatni.
Tehát a művészet az a kultúra átadásának egyik formája.
Része a kultúrának, hiszen a kultúrának egy hordozó szála, ami folyamatos. Minden kultúrában az áthagyományozott művészet alakítja ki a benne élő emberek esztétikai preferenciáit. Persze a tárgykultúra is folyamatos, mert a napórától, baltától hosszú folyamat eredményeként született meg az atomóra és az okos telefon. Persze már a kultúra is megkülönbözteti a hétköznapi kultúra fogalmát, a szellemi kultúrától. A kultúra, mint olyan, egy háló, amibe bele vagyunk gabalyodva. Ezt a hálót magunk csináltuk, az elődeinkkel együtt. Nem vagyunk függetlenek ettől a kultúra hálótól.
Nem szabadulunk meg tőle?
Ebben egyetlen szabadságmodellt tudok elfogadni. Ez a buddhista, vagy keleti, hiszen a taoista, hindu, vagy dzsaina is hasonló. Keleten megértették, mi a szabadság: nevezetesen az hogy én függetlenné válok a társadalomtörténeti környezetemtől, természetesen nem úgy, hogy fittyet hányok azokra, hanem azon mód, hogy a tudatomban szabadulok meg tőlük. ennek eredményeként úgy tudok létezni, hogy nem az határoz meg engem. Nyugaton egy másik szabadságmodellt keresünk, ami az egyén korlátok nélküliségét, ami valójában nem szabadság, hanem szabadosság, az hogy független legyek mindent szabálytól, törvénytől, lehetetlen. Azt csináljak, amit akarok, ez egy nyugati idea, azonban nem megoldás. Persze ideális társadalom nincs, és a keleti sem jobb, mint mienk. Mégis ebben a kérdésben az egyensúlyt jobban látom a keleti társadalomban, hogy az egyén és a közösség kulturális feszültségében mégis tud egy középúton haladni. Úgy látom, a nyugat erről letért a felvilágosodással, és az individuumot mindenek fölé helyezte, ezzel megteremtette az önimádat kulturális mintáját. Tehát egy kulturális zsákutcába futottunk – legalábbis szerintem.
Lehet ebből kiút?
Konklúzióként azt tudom mondani, sokat kéne tanulnunk a természettől, a természeti népektől, vagy azoktól, akik közelebb állnak a természethez. Azoktól, akiknek kultúráját jóval primitívebbnek tartja a mi euro-atlanti fejlett kultúránk.
Balázs