Hogy lettél segédrendező?
Kalandos a sztori. A vége érdekel, vagy az egész?
Az egész.
Amikor én Kaposvárra jöttem, akkor tényleg nagyon kalandos úton kerültek oda az emberek túlnyomórészt. Az egész úgy kezdődött, hogy gimiben nálunk a harmadikosok adták az elsősök gólyabáli műsorát. Ebben az osztályfőnökünket alakítottam, és nem is értettem miért okoz ez akkora derültséget a nézőtéren, amikor én csak olyan voltam, amilyen ő. Nem foglalkoztatott a kérdés, én a műegyetemre tartottam, vegyészmérnöki karra.
Máris izgalmas fordulat.
Igen. Körmendi Lajos, aki író, költő volt, ott tanított éppen a gimiben. Ő indított egy diákszínjátszót. Beszédgyakorlatokból lett egy Rómeó és Júlia előadás. Ezzel megnyertük az országos versenyt is. Elkezdtünk darabokat csinálni. Volt egy Helység kalapácsa, ott én játszottam minden szerepet, egy gitáros fiú, és egy narrátor lány volt még benne. Elkapott a gépszíj.
És a gimiből már a főiskolára felvételiztél?
Mire oda került a sor, én két teljesen egymásnak ellentmondó helyre felvételiztem. A Budapesti Műszaki Egyetem vegyészmérnöki karára és az akkor még Szinművészeti Főiskolára, színész szakra. Akkor a másodrostáig jutottam el, viszont felvettek a Műegyetemre. A kornak megfelelően el is vittek katonának egy évre a vegyész zászlóaljhoz, majd leszerelve elkezdtem az egyetemet.
Szüleid örültek, hogy lesz egy rendes szakmád?
Pontosan. Sose terrorizáltak, de biztos örültek, hogy ez sikerült. Igen ám, de az a bajság történt, hogy az egyetemen összeakadtam Pálcza Zsolttal, aki szintén színházszerető ember volt. Abszurd volt az egész, ő is, én is – és találkoztunk. Nyilvánvaló volt, hogy időnk nagy részét a Katonában töltöttük.
Mikor érezted meg, hogy te nem vagy vegyészmérnök?
Elég hamar, az első nullás vizsgám után tiszta lett a kép, hogy ez nem az én utam. A második után már egészen bizonyos voltam benne. Azért elbotorkáltam a diploma előtti időszakig.
Nem diplomáztál?
Nem. Volt a szerveskémia szakon egy rettegett tanár – a nevére sajnos már nem emlékszem – mindenki imádkozott reggel, hogy hozzá ne kerüljön vizsgán. Én egyszer csak besétáltam hozzá, hogy a következő vizsgán szeretnék hozzá kerülni. Annyira elcsodálkozott, hogy betettem a fejem az oroszlán szájába, hogy rögtön kérdezte, hogy miért? Én meg elmondtam, hogy egy útkereszteződésnél állok, és szeretném, ha ténylegesen kinyomoznánk, hogy mi a közöm a vegyészmérnökséghez.
És segített?
Nagyon jófej volt. A mostani fejemmel tudom, hogy egy emberről két-három mondat után fel lehet mérni, hogy van-e köze az adott témához. Nem is az, hogy helyesen, vagy helytelenül válaszol – mert helytelenül is lehet úgy válaszolni, hogy tudod, hogy köze van hozzá. Végig beszéltük a húzott témát, és az jött ki, hogy jól gondolom – nem vegyészmérnök vagyok.
Átengedett?
Nem volt szükséges. Minek hazudjunk? Megbeszéltük, hogy nem az én pályám. Végtelen tiszteletben váltunk el. Ő értékelte a kérésem, én pedig a segítségét.
Utána újra felvételi?
A harmadrostáig jutottam, de nem vettek fel végül. Viszont elmentem egy évre Kecskemétre kóristának. Az évad utolsó előadásában már kaptam egy szerepet is. Aztán megint felvételi, és felvettek.
Kinek az osztályába kerültél?
Marton indított osztályt, a tanársegéd pedig Hegedűs D. Géza volt. Egy évet jártam az osztályba, és nem volt felhőtlen a viszonyunk. Úgy működtek az évben a jelenetek, a helyzetgyakorlatok, vagy színdarabrészletek, hogy azt a diákok maguk rakják össze. Valahogy az én jeleneteim valamennyire színházszerűek voltak. Ösztönösen próbáltam valamit csinálni a világítással, hanggal. Lehet próbáltam ellensúlyozni a magam hiányosságait.
Nehezen nyíltál meg?
Félősen, nehezen próbáltam mindig. Aztán ha megnyíltam, elkezdtem játszani, akkor már lámpa is eshetett le a karzatról, azt is a szerepből oldottam meg. Amíg eljutottam odáig, az hosszú volt.
Ezt gondolom, nem értékelték?
Babarczy László volt a rektor, és ő hivatalból látta ezeket a jeleneteket. Az éves rostavizsga után, amikor kiraktak az osztályból párad magammal, szóltak, hogy beszélni akar velem. Megkerestem, és kiderült, azt akarja, hogy jöjjek le Kaposvárra segédrendezőnek, ahol ő volt az igazgató.
Tehát így nem lettél színész, hanem segédrendező. Akkor jöjjön a kérdés, amiért elkezdtünk beszélgetni: mit csinál a segédrendező, mi a feladata?
Mivel volt olyan, hogy az egyetem indított ilyen szakot, minden bizonnyal van valami feladatköre. Ellenben amikor én lettem segédrendező az volt a fő feladatom, hogy kiírjam a próbatáblát és koordináljak – ennyi volt az alap. Az, hogy ki milyen segédrendező lett, vagy volt, azt mérhetetlenül meghatározta az a szemlélet, hogy ki hogyan képzelte a színházi pályáját.
Ezt elmagyarázod?
Az akkori kaposvári színházban hatalmas volt az átjárás munkakörök között. Nem volt kőbe vésve, hogy színész csak főszerepeket játszik, volt, hogy statisztáltak, és a csoportos szereplők is kaptak néha főszerepeket. Ugyanez volt más pozíciókkal is, segédrendező is volt, hogy a szerepet kapott. Az, hogy kit milyen feladat talált el, azon múlt, hogy ő milyen irányban indult a színházon belül, mi érdekelte a színházban.
Mondasz erre példát?
Mohácsi János például. Ő segédszínészként került oda, volt ügyelő, meg ezer minden, és úgy lett rendező, hogy partizánban, vagyis éjszakánként elkezdett összeszövetkezni színészekkel, meg csopikkal, a csoportos színészekkel, akik még nem voltak színész státusban – és elkezdtek előadást csinálni. Ez annyira jól sikerült, hogy felkerült az előadás az évadtervbe. Babarczytól ezután egyre nagyobb feladatokat kapott, és a végén rendező lett. És hát azóta is ugye.
Szóval a pozíciók nyitottak voltak?
Igen, és hogy visszakanyarodjunk a kérdésre – hogy kiből milyen segédrendező lesz, az is tökéletesen nyitva volt hagyva. Mindemellett a segédrendező az a személy, akit megbíznak a kellemetlen feladatokkal rendezői oldalról, színészi oldalról pedig szintén neki kellemetlenkednek, például azzal, amikor nem mernek elmondani valamit a rendezőnek, azt rád bízzák. Akit alulról böknek, fentről rúgnak. Közben ő tartja kézben az adott próbafolyamat logisztikáját. Próbatábla, egyeztetés a műszakkal, titkársággal. Azokat a feladatokat veszi le a rendező válláról, amikkel jó, hogy nem kell neki foglalkozni, hanem csak a darabra koncentrálhat.
Ezek asszisztensi feladatok.
Részben igen, én nem is tudom mi a különbség a rendezőasszisztens és a segédrendező között. A színlapon is többféleképpen voltunk kiírva, hol így, hol úgy, és volt, amikor a rendező munkatársaként.
Térjünk vissza arra, hogy volt ez a segédrendezőség nyitott pozíció Kaposváron.
Habitus kérdése volt. Van olyan, akit Babarczy dramaturgnak képzelt, és ezért hívta oda, rá főleg szövegeket, szöveggondozást bíztak. Volt, akit a színház vizuális része érdekelt, belőlük díszlet, jelmez, vagy világítástervező lett, vagy lehetett. Egy ugródeszka volt, amiről bármerre lehetett ugrani. Mindemellett, ahogy a nevében benne volt, előbb, vagy utóbb kapott rendezői feladatokat.
Te mikor kaptál először rendezői feladatot?
Kisebb feladatokkal kezdődött ez a folyamat. Egy-egy jelenet kidolgozásával adott darabon belül. Aztán nekem is volt éjjeli partizán rendezésem, sajnos végül abból nem lett előadás (szülni ment a főszereplő). Viszont Némedi Árpi barátom akart csinálni velem egy Lúdas Matyi előadást. Akkor megírtam két hét alatt a szövegkönyvet – majdnem készre. Kinyomtattuk, de a címoldalnál elfogyott a papír. Teátrálisnak is gondolhatnánk, de aztán nagyon hasznos lett, hogy egy piros lapot találtam csak a dramaturgián a borítónak.
Hogy lett hasznos?
Babarczy asztalára került a kupacba, mint minden olyan, amit el kellett olvasson. A heti munkarendi értekezletek pedig mindig az ő irodájában voltak. Így mindig láttuk, hogy hol van a mi projektünk. Már egészen fent járt például, és azt gondoltuk – a jövő héten elolvassa. Aztán azt – jó, de következőn biztos. Utána visszazuhant a legaljára.
Elolvasta?
Eltelt két évad, amikor szóltak a titkárságról, hogy menjek fel. Babarczy várt, hogy a jövő évadban meg kéne csinálni a Lúdas Matyit. Én már le is mondtam róla, már nem is figyeltük a piros borítót – úgyhogy majdnem dobtam egy hátast. Ez lett az első rendezésem.
Gyerekdarab?
Gyerekdarab, de nagyszínpad és pont egy saját darab. Amit persze rommá húztuk, átírtuk – nem vagyok szívbajos a szövegekkel kapcsolatban. A szöveg az csak szöveg – legalábbis Kaposváron így volt – nagyon ritkán fordult elő, hogy úgy is mutassuk be, mint az első felolvasásnál. A húzás, az a színház része, de mi mindig belenyúltunk a szövegekbe. Írtunk hozzá, átírtuk – szabadon használtuk a szövegeket mindig.
Siker volt?
Ötvenöt előadás volt, ami vidéken jónak számít. A végén még nekem is be kellett ugranom. Jó volt. Hét évet vártam Kaposváron az első rendezésre.
Te szereted a gyerekdarabokat?
A gyerekelőadás bonyolultabb. Lekötni a figyelmüket, játszani a húzd meg-ereszd meg-gel, mikor pörgeted fel, mikor lassítod a darabot. Igazán izgalmas. Van egy csodálatos élményem egy másik darabbal kapcsolatban, elmondhatom?
Persze.
Az előadásokat, amiket rendeztem, vagy dolgoztam benne, az akkori hangosítófülkéből néztem mindig. Ez az emeleten volt a nézőtér hátulján. A Bűvös erdő rendezésemben volt egy jelenet, amikor a kislány mutatja hol lakik, és a nézőtér eleje felé mutat – a katona, akivel beszélget, pedig a palotában lakik fent, és pont a hangosítás felé mutat. És egyszerre hatszáz gyerek nézett szembe velem – kapásból fordult mindenki hátra. Félelmetes és felemelő volt egyszerre. Ilyen egyszerű módon is lehet irányítani a figyelmüket, és akkor az érzelmi részéről nem is beszéltünk.
Szabi, akkor te azóta is ebben a segédrendezői pozícióban vagy?
Igen, most, az utóbbi időben írok is, részt veszek darabok előkészítésében, dramaturgiai munkákat csinálok. Egy időben én kezeltem a színház honlapját, ahova aktuális dolgokat is írtam, és viszonylag sajátságos interjúkat is készítettem. A legújabb pedig amit csinálok a színházban, a Keltető nevű tanodánk. Nem klasszikus színésztanoda. Az igazgatónk egyszer csak azt mondta, hogy szeretne egy ilyet, mert azt gondolja, hogy egy színháznak kell egy ilyen típusú misszió is, hogy gyerekeket segítsen felkészülni az életre, az együttműködésre – a színház eszközeivel.
Tehát megmaradtál segédrendezőnek, és ennek köszönhetően mindig ott fejted ki a kreativitásod, ahol akarod, és ahol szükség van rá?
Tulajdonképpen igen. Azt hiszem ez egy közmegegyezés a részünkről, hogy ebben a státuszban maradtam. Jó ideje nem a logisztika a fő erősségem – nem is ebben számítanak már rám. Azt hiszem, hogy ezen a fronton már rég nem én vagyok a legjobb. Ha alkalom adódik, akkor mindig kapok rendezői feladatot is. Ez nem mindig évadról évadra történik. Amióta megtaláltam az írást, azóta ez természetes. Előtte azért okozott frusztrációt, amikor minden áron szerettem volna ezt csinálni. Azóta azt is látom, hogy az se tesz jót egy színháznak, ha mindig ugyanazok az emberek rendeznek. Kell egy társulatot ismerő mag, de jó időnként egy friss és közölni akaró rendező (ezt azért nem lehet megúszni, a közlésvágyat). Amikor elengedtem ennek a mindenáronságát, azóta megtalálnak a feladatok. Sőt volt, amikor kifejezetten jólesett, hogy csak a minimális szinten vettem részt a színházban.
Most már csak személyes kérdéseim vannak, nem mintha eddig nem személyesen válaszoltál volna. Szabi, melyik volt a kedvenc darabod, amiben segédrendezőként vettél részt?
Ez szinte lehetetlen kérdés, de nem akarom megkerülni. Mindenkivel, akivel dolgoztam, voltak csodálatos pillanatok. Az egész társulat fantasztikus – ez Babarczy koncepciója volt, hogy ilyen embereket gyűjtött össze. Elképesztő figurákat, van közöttük olyan, Szűcs Zoli, aki kellékesként kezdte, és író lett, vagy Bányai Tomi, aki innen nőtte ki magát világhírű világítástervezővé, ma ez Memlaur Imi, Cselényi Nóra jelmeztervező vagy épp Kiss Pisti a kellékes, akit csak úgy hívnak, hogy Kellékkirály. Ezek csak apró példák, sorolhatnám tovább. Mégis az első munkám meghatározó volt. Ezt Babarczy rendezte Znamenák Pityuval. Az első pillanattól kezdve, ami eszembe jutott, azt mondtam. Nagyon elcsodálkoztam, amikor először Znami azt mondta: ez jó, ezt csináljuk meg! Ott dőlt el, hogy én ezzel fogok foglalkozni, mert akkor én még nem tudtam, hogy ezért lettem odahívva.
Közös rendezés volt?
Ez Babarczy szokása volt, hogy lerendelkezte a darabot, meghatározta a világát, és azon belül kellett mozogni. Azon belül szabad kezed volt. Megmutatta és körülkerítette a kertet, megmutatta, milyen magod van, mit ültethetsz bele, de azt, hogy te mit hova, mikor ültetsz, milyen lesz a kert, az a te ügyed volt. Szóval igen, közös rendezés volt – nem volt gyakori, de előfordult.
Izgalmas lehetett rögtön egy ilyenbe belecseppenni.
Mindig az volt a fontos, hogy az, amit látsz, az megfelel-e az adott rendező koncepciójának. Tévúton van esetleg, zsákutcában, vagy nem azt jelenti. Babarczy mindig ahhoz szólt hozzá, amit látott, és ami az eredeti elképzelés volt – és ebben zseniális volt. Mi pedig ebben nőtünk fel. Éppen ezért nekem sose esett nehezemre felvenni azt a ritmust, gondolkodásmódot, amit az adott rendező diktált. Nem biztos, hogy mindenkinek tudtam jó ötletekkel szolgálni, de elég pontosan láttam, hogy mit szeretne csinálni. Ezért úgy hiszem, és úgy tudom, szerettek velem dolgozni. Az árnyoldala ennek, hogy ezért nem is törtem ki sokáig ebből a pozícióból.
Megint visszakanyarodtunk a szakmához. Pedig a személyes kérdéseket kezdtük el. Mi volt a kedvenc rendezésed?
Az is nagy kaland volt. Megvettek egy előadásomat lábon. Úgy lett egy előadás meghirdetve, általam rendezve, hogy csak annyit tudtunk, hogy ez népmeséken alapul, de nem írtam még meg. Tudtuk azt is, hogy kik lesznek benne, de hogy mit fognak játszani azt nem. Ez volt a Holnemvoltfa. Egy nagyon-nagyon szeretem előadás lett belőle. Nagyon szép közegben készült, sok szeretet vette körül a születése pillanatától, az előadásokig. Amiért nagyon pozitív élmény volt – és ez nagyon szentimentális nyálasságnak fog hangzani – hogy amikor jöttek ki a gyerekek az előadásról, az egész napos iskolai folyamatos fegyelmezés után, feltöltődve, beszélgetve az előadásról, és még esetleg énekelgették a finálédalt – ekkor éreztem, hogy mit akarok én sikeres, híres rendező lenni? Az a lényeg, hogy nekik legyen jó – és nekik jó. Ugyan nem tudják, hogy ki vagyok, de a dolgomat, amiért ezt az egész hercehurcát csinálom, azt maradéktalanul elvégzem.
Az előadásokról a fényképeket Memlaur Imre készítette.
Balázs
