Egy, a napokban látott tárlat kapcsán meglepő módon nem a kiállító, hanem egy másik művész jutott eszembe. Végigzongoráztam ennek kavarodásnak a lehetséges okait, és ezt most megosztom az olvasókkal is, mert talán nem én voltam az egyetlen, aki a kiállítás láttán össze volt zavarodva. Jövök mindjárt a szokásos kötelező infóval is, úgymint a kiállítás címe, szerzője, de mielőtt végleg lejegyezném, beszéljünk át néhány dolgot.
Egy alkotó művész, a mi esetünkben egy szobrász feladata, ha sikeres akar lenni, hogy mindenki mástól megkülönböztethető stílust teremtsen, amiről közönségnek csakis ő jut az eszébe. Az a jó művész, aki erre képes, akit a munkáiról azonnal beazonosítok, hiszen egyedi és összetéveszthetetlen. Alapesetben ez a felállás. De mi van akkor, ha a művész, nem képes ilyen egyéni stílust teremteni? Ha ügyes, de nincs saját ötlete?
Nos, ha nagyon ügyes, több út áll előtte: az első, amibe a legkevésbé lehet belekötni, hogy ha inspirálódik. A korszakos zseniken kívül, nem született senki teli egyéni ötletekkel, minden művészre hat valami, vagy valaki, ha ebből képes továbblépni, ha ezt tovább tudja gondolni, akkor még mindig nyitva áll előtte az út, hogy nagyon jó képzőművész legyen belőle. Rengeteg ilyen példát ismerünk, nincsen ezzel semmi baj.
A második lehetőség, hogy elkezd másolni. Ez is egyfajta út az érvényesülés felé. Jó esetben mindketten, a másoló és a másolt is megtalálja a vevőjét, kevésbé szerencsés esetben akár az eredeti ötletgazda elmerülhet a süllyesztőben, mert teszemazt, a másoló ügyesebb, tehetségesebb, vagy több tartalommal tölti meg az eredeti technikát, médiumot.
Van olyan verzió is, hogy a másoló kevésbé jó, mint az eredeti, ekkor őt úgy hívják: Epigon. Szeretné, de nem bírja, sosem lesz sikere, jobb lenne, ha mást csinálna.
De mi van akkor, ha a másolónak annyi fantáziája sincs, hogy valami újat hozzon létre, csak reprodukálja az eredeti gondolatot, hangulatot, technikát, és megvalósítást, az eredeti művész termékét? Na ebben az esetben az eredeti alkotó nyugodtan perelhet, mert a plágium színtiszta esetével állunk szemben. Ez egy tudatos cselekvés, önálló gondolat nélkül. Persze egy másik művész megelevenedhet Hommage, vagy kisajátítás útján is és ki tudja még hányféle módon egy alkotó munkáiban, de mindez most nem merül fel.
Szóval ilyen és ehhez hasonló gondolatok keresztezték önmagukat a fejemben, miközben Nagy Géza: Narancsbőr meg az ötödik elem, című kiállítását jártam körbe az Artus stúdió kiállítóterében. És bár a gondolataimmal sehová nem jutottam, az a gyanús Déja Vu sehogy sem akarta elhagyni a zsigereimet. Mert Nagy Géza 2024-25-ös szobrai bizony mintha már megjelentek volna nekem valamikor, és azt is tudtam, hogy mikor. Rabóczky Judit munkáiban. A fém hegesztett alkalmazása, amelyből az alkotó, felületeket gyárt, és azt formázza emberi alakká, vagy maszkká. A fémdrótok hálós használata térbeli forma érzékeltetésére. Mindez lehet véletlen, és tudatos, akár szót sem érdemel, sokan dolgoznak hasonló technikával, ugyanazzal az anyaggal, ez belefér. De ha valaki azt is tudja, hogy a két művész egymás mellett dolgozott az Artusban, és az eredetileg festő szakon végzett, korábban csak festményeket kiállító Nagy Géza más regiszterben mozgott, és fémmel csak Rabóczkyval való ismeretsége után kezdett dolgozni. A kettőjük kapcsolatához művészetüknek semmi köze, egészséges esetben semmi köze. Amit láttam, azonban magáért beszélt, hiányzott az eredeti gondolat és forma, nem világlott egyéni stílus. A munkák ügyes mestermunkák voltak, még tetszhetnének is, de ott motoz, ott lebeg Rabóczky alkotói szelleme a kiállított néhány munka fölött. Nem ítélkezem, de hogy az inspirációtól a hommage-ig történt-e idézés ezen a kiállításon, vagy csak rémeket láttam, azt mindenki döntse el maga.
Balra Nagy Géza 2024-2025-ös, jobbra Rabóczky Judit 2008-2017-as munkái:
Artus Stella