Sokan vagyunk, sokfélék. Vagyunk vidékiek, születtünk Budapesten. Élünk a nagyvárosban, kiköltözünk az agglomerációba. Esetleg még tovább. Határon innen vagy azon is túl. Bárhová sodor is minket az életjobbító szándék, nevezzük akár hivatástudatnak vagy én keresésnek, alapjaiban határoz meg minket, hogy hová születtünk. Hogy honnan jövünk, kik vettek körül minket, kiből bújtunk ki az első nagy levegőt venni a megérkezést áldó felsírásunk előtt, mi az eredőnk, amiből vagyunk és mi a közösség, ami aztán elvezet minket odáig, hogy legyen bátorságunk elhagyni őket. Hogy mennyi szeretés és nemszeretés ölelt körbe minket. Anyatej volt-e a szó vagy betakart a mindennapos hallgatás. A meg vagy az el. Ez az első pakk, amivel utazni indulunk. Pakolunk bele ezt-azt még jócskán később, bőven előfordulhat, hogy amivel bővítjük magunkat az egészen mássá tesz minket, mint amik lehettünk volna, ha maradunk, de az igazat megvallva, azért valahol mégis marad bent legbelül a mag, ami megmarad magnak. Bárhogy is telik az út, változik a hold napról-napra.
És vannak, akik minél tovább tartják a csomagjuk belbecsét. Csak olyat tesznek bele, amivel azonosulni tudnak. Ami önazonos, aminek viseléséhez nem kell az identitást hozzákalapálni a szembejövő feladathoz. Látják, érzékelik, tudják ők is. Ez nem fejlődésre való képtelenséget jelent. Mert fejlődnek, változnak ők is. Hiszen az elkerülehetetlen. Ha nem tennék, eltörnének (igen, sajnos vannak olyanok is, akik inkább eltörnek. Ők a mi veszteségeink).
Márfi Márk fiatal. Gondolnánk, ebből fakadó kis pakkal. Gondolnánk azt is, hogy nem is különlegessel. Igen, végül is mi különleges lehet egy vidéken felnövő, Budapestre tartó fiúval. Átlagosnak tűnő magyar családdal, átlagosnak tűnő küzdésekkel és sikerekkel a háta mögött. Csakhogy. Márk nem engedte el az a pakkot, amit otthonról hozott. Ő is azok közé tartozik, aki nem dobálgat be bármit a zsákba. Ezt sokan mondják úgy, hogy tartása van. Én sokkal inkább a már fent emlegetett önazonossággal jellemezném. Hogy azt és úgy viszi tovább, ami azzá tette őt, amivé mostanra lett.
Hogy ezt honnan a fenéből? – kérdezhetnék. Joggal. Hiszen Márfi Márk fiatal. Márfi Márk színész. Ebből kifolyólag játszik. Ha kell ezt, ha kell azt. Csakhogy. Mint mindig, most is a Mit és a Hogyan a lényeg. Amiben az a bizonyos eb van elhantolva.
Kevesen veszik a bátorságot, hogy bensejük leglényegét, azt a bizonyos magot mutassák meg ország-világ’. Amit csak azoknak szokunk láttatni, akiket az ember a legközelebb enged magához. Hogy arról beszéljen, hogy honnan, miből, miért. Ráadásul nem elhallgatva azt, amit még magunknak is alig. És akkor megérkeztünk a válaszomig.
Márfi Márk fiatal. Márfi Márk színész. Márfi Márk elég erős ahhoz, hogy szembenézzen önmagával, és felmutassa nekünk azt, amit entükrében visszalát. Nincs más, csak ő, néhány szalmabála, pár kellék. Meg körülöttünk az üvegfalú Lóvasút. Egy egykorvolt istálló.
És Benne Márk, meg körülötte mi. És ő mesél. Egy átlagosnak tűnő magyar családról, egy átlagosnak tűnő küzdésekkel és sikerekkel az életükben. Ám ez a család uszkve egy órára megszűnik átlagosnak lenni, mert ez az övé, belőle van, nekünk mesél róla és magáról – és ettől a miénk is lesz. Megosztódik velünk az a bizonyos belső mag.
És az, amit és ahogy meséli bizonyságot szül bennem és bennünk, hogy amiről és aki beszél az egy és ugyanaz. Hogy önazonos. Mások szerint tartása van.
Igen, ez a Telik című előadás. Róla, tőle. Én négy évet vártam rá, hogy megnézzem. Szerintem ti ne várjatok ennyit.
A fényképeket Simándi Nóra készítette.
Az előadás hivatalos oldala: www.marfimark.hu
Váradi R Szabolcs
