A spontaneitás illúziója
Hogyan tudunk spontán pillanatokat teremteni, amikor csak várunk rá?
A film hagyja Godard spontán és kaotikus, ösztönös művészi nyelvét élni. Nem túlmagyarázva, de kellő kontextust bemutatva. Ezúttal nem „nézők” vagyunk, hanem a kamera mögé helyezkedhetünk, egy teljesen más perspektívát kapva. Amikor újranézzük a Champs-Élysées-n sétáló jelenetet, már nem a természetességet látjuk, hanem azt, mennyire ki van számolva minden mozdulat.
Mégis ott marad egy enyhe bizonytalanság: valóban ezeknek a pillanatoknak a spontaneitását látjuk, vagy már csak annak pontosan újrajátszott emlékét? A pillanatok egyszerre idéznek és újrajátszanak, a múlt a főszereplő, ugyanannak a jelenetnek egy másik oldala. Mintha a jellegzetes spontaneitás nem történne meg, csak egy pontosan újrarendezett mását látnánk, spontaneitás csak utólag lett volna megkomponálva.
A véletlen koreográfiája
Forgatókönyv nélkül filmet rendezni olyan, mintha engedélyt adnánk a pillanatnak narrálni a történetet, a maga káoszával és könnyedségével együtt. A mozgás és a bizonytalanság egyszerre tartják egyben és bontják meg a film univerzumát. Egy álom, amire nem emlékszünk pontosan, de újra és újra bevillan, egy tévesen rögzült emlék. A jelenetek forgatás közben alakultak, születtek, néha mindenféle logika nélkül. Most ezek rekonstrukciók, tudatosak, átgondoltak. Türelmesen várva a legendás jeleneteket már nem lepődünk meg, a felismerés már nem üt, egy tompa visszhangként ül ránk.
Az ismerős forradalom
Godard és a francia újhullám forradalmárai különleges helyzetben voltak. A statikus filmnézetből valami élőt szerettek volna alkotni. Szerettek volna a kiszámíthatóságon túllépni, és ellentmondásos narratívával kísérletezni, nyugtalanító szögeket alkalmazva. A gonosz karakterekből hőst formáltak, a jó és a rossz berögződéseit felülírták, de mégis mindennapi közlésmódot választottak.
Ma is meg lehet lepni az embereket ezzel a stílussal?
Vagy ma már szükségünk van a folyamatos impulzusokra, hogy elérje az ingerküszöbünket?
Linklaternek nem kellett feltalálnia egy új nyelvet. Bemutatta, elmagyarázta képeken keresztül. Egy egész korképet kapunk, sok jelentős szereplőt bemutatva. Lassan épül, fokozatosan. Nem adja meg a teljes lezárást.
Ismerős lehet valahonnan.
A mai néző már nehezebben enged az ismeretlen felé, így a bizonytalanság már nem hat ígéretként. Kockázatnak látjuk, de megéri? A filmek megváltoztak, de valami más is történt közben. Nemcsak a képek lettek tudatosabbak, hanem a befogadás is. Már nem adjuk át magunkat a jeleneteknek. Felismerünk, elemzünk és értelmezünk. A spontaneitás helyét átvette a kiszámíthatóság, a meglepetését a bizonyosság.
Így a film sem tud meglepni ugyanúgy: nincs benne kockázat, csak kedves nosztalgia. Inkább múzeum, mint film.
Lilla