Tudom, hogy nem szereted, ha Zsuzsának hívnak, így aztán Zsuzsinak foglak szólítani! A toxikus vezetés egy szomorú téma, mégis hihetetlen humorral írtad meg a könyved – ezt hogyan csináltad?
Talán leginkább ironikus – és néhol talán szarkasztikus – az írás, valóban. Azon túl, hogy rám ez egy jellemző közlési mód, a téma maga is kiáltott ezért a stílusért, mert teljességgel abszurd az is, amiről a könyv szól és azok a történetek is, amiken keresztül feldolgozza a témát. Az interjúalanyok által megosztott történetek jelentős részénél az embernek valóban elfogynak a szavai, de szerintem az önmagában is abszurd valahol, hogy mennyire fontosnak tartjuk a munkát és mindeközben milyen gyakran nem szeretjük és mennyi mindent hajlamosak vagyunk eltűrni benne. Amikorra a könyvet írtam, már kellő távolságra kerültem a saját megélt élményeimtől egy pokoli főnökkel – ez is segített, de őszintén szólva én akkoriban is ironizáltam a helyzeten, amikor nyakig benne ültem. A humort tartom az egyik legfontosabb dolognak az életben. Nem tudom, mit csinálna az emberiség, ha egyszer csak a túlélés eme „fegyvere” nem állna rendelkezésre tovább. Belehalnánk az unalomba, azt hiszem.
Kell a saját probléma egy ilyen téma feldolgozásához?
Szerintem nem kötelező módon, sőt az érintettség lehet éppen gátja is annak, hogy jól ragadjuk meg. Abban ugyanakkor biztos vagyok, hogy ehhez a könyvhöz hozzátett az, hogy van saját tapasztalatom: főleg a szakterületek képviselőivel való beszélgetéseimben sűrűsödött bele a megélt tapasztalatom és így olyan „beavatott” kérdéseket tudtam feltenni, amik őszintén hiszem, hogy mások hasznára is válnak. Robert Capa fotós mondta állítólag, hogy nem elég jó a képed, ha nem vagy elég közel (If your pictures aren’t good enough, you aren’t close enough.) Ennek a harctéren nyilván valóban nagy jelentősége van – ő ugye haditudósító is volt –, de én is szívesen azonosulok ezzel a gondolattal: ha közelebb vagy a dolgokhoz, az egy másik perspektívával ajándékoz meg. Tehát fontos, hogy nekem van saját élményem a tárgyban, de hangsúlyozom, ezek nem az én történeteim, még ha benne is van a könyvben a saját traumám. Clifford Geertz amerikai antropológus mondta, hogy az értelmező antropológia sosem azt a célt tűzi ki, hogy a legmélyebb kérdéseinkre válaszoljon, hanem azt, hogy hozzáférhetővé tegye azokat a válaszokat, amelyeket más emberek adtak ezekre a kérdésekre. Ebben a könyvben sem én szolgáltatom az abszolút igazságot – már ha van olyan egyáltalán –, mert nincs nálam a bölcsek köve. Ott van viszont darabjaiban mindenkinél, aki megszólal a könyvben és aki elolvassa azt. A könyv és az olvasó párbeszédében van jelen.
Ez elég holisztikus hozzáállás.
Alapvetően kulturális antropológusnak tartom magam és ennek megfelelően jellemez a holisztikus szemlélet, amit igyekszem az életem minden területén alkalmazni is. A munka, a vezetés és a rossz vezetés problémáját a közgazdaságtudomány felől éppen annyira érdekesnek és hasznosnak találom megvizsgálni, mint a jog szempontjából, vagy a pszichológia, a generációkutatás és a stresszkezelés szemszögéből is. Szerintem ezek együttesen képesek kiadni valamiféle teljes képet, ami segíti a megértést. A főnökkel való esetleges probléma nem kizárólagosan a vezető pszichéjéről szól és még csak nem is a sajátunkéról, hanem különböző strukturális problémákról is. A hatalomittas vezető, aki kontrollálatlanul bármit megtesz a munkavállalóval és a legkevésbé sem tartja szem előtt a szervezete érdekeit lehet, hogy rajta van valami személyiségzavarokat feltáró spektrumon – én ehhez nem értek, nem vagyok pszichológus –, de vannak objektív okok is, amik miatt lehetősége van erre a viselkedésre. Például mert hiányoznak a rendszer fékei, mert az őt „ellenőrző” testület csak egy kirakat, amit a haverjaiból ő maga rakott össze.
Jó, hogy egy ilyen szemléletű könyvet akartál írni!
Én nem akartam… de most már nem bánom egy cseppet sem. Eredetileg a témát adtam a kiadónak, de aztán felmerült, hogy lenne-e kedvem megírni és végül belevágtam, mert éppen úgy álltak össze a dolgok bennem és körülöttem egyaránt. Szerintem az élet leginkább timing, azaz időzítés kérdése.
Hogy kezdtél neki?
„Rendes” kutatóként megnéztem, mit írtak már erről előttem mások, hogy „óriások vállán állhassak”. Aztán pedig jött az empíria: interjúzni kezdtem érintettekkel. Ezek narratív interjúk, ahol a beszélgetések során az emberek elmesélték történeteiket különböző főnökeikkel és értelmezték is őket. Szeretek interjúzni, szeretek beszélgetni emberekkel és aztán szeretem feldolgozni, összefüggéseket keresni és találni az interjúalany által mondottakban.
Miért fontos ez a téma jelenleg?
Részben azért, mert rengeteg időt és energiát töltünk el a munkával, így nem ártana, ha nem halnánk bele… És ehhez bizony elengedhetetlen, hogy változtassunk a rossz gyakorlatokon. A változáshoz pedig elengedhetetlen beszélni róluk. A könyv bár nagyon hasznos lehet vezetőknek, akik nem akarnak pokoli karakterek lenni, engem elsősorban a munkavállaló érdekel ebben az alá-fölérendeltségben és az őt érintő hatalommal való visszaélés. A könyv neki kíván segítség lenni. Főleg, mert azt gondolom, hogy a munkavállalónak is hatalmas felelőssége van abban, hogy jó vezetői legyenek, ezért neki is kell tenni ezért, de ha nem tudja, hogyan és olyan alapvető dolgokkal nincs tisztában, hogy mik a jogai, akkor megette a fene az egészet. Fontos, hogy mindkét félnek legyen hangja és hogy az egy termékeny kommunikáció legyen, ami tiszteleten alapul és a megoldást keresi.
Zsuzsi, egy utolsó kérdés: mi volt a legszebb élményed a könyvvel kapcsolatban?
Az, hogy már az írás közben azt jelezték vissza a megszólaltatott interjúalanyok – akiknek rendre visszaküldtem az őket érintő fejezeteket ellenőrzésre –, hogy sokat segített nekik a saját helyzetüknek megértésében, ahogy elolvasták a történeteket. Az, hogy némileg eltávolodott tőlük és mások hasonló eseteit is megismerték egyszersmind, hiszen egy-egy fejezetben több ember több története is megjelenik, más kontextusba helyeződött a sorsuk, és más megvilágításba kerülve olyan dolgokra irányította a figyelmüket, ami segítséget jelentett nekik. Remélem, sokakhoz eljut majd a könyv és sokaknak nyújt hasonló segítséget!
Modla Zsuzsannáról a fényképet Tombor Zoltán készítette.
Ha elolvasnád: https://www.lira.hu/hu/konyv/ismeretterjeszto-1/tarsadalomtudomany/pokoli-fonokok-munkahelyi-vezetok-okozta-traumak
Balázs
