Ez a film… mintha az amúgy nem nagyon létező szerelmi életem lenne megfilmesítve.
Sophia megismeri Sylvaint, az a túlfűtött szenvedély, ami közöttük van az, amire szerintem mindenki vágyik. Hogy szimplán önmagadat adhasd a másik előtt, sokat nevethessetek és intenzív éjszakákat tölthessetek el együtt. Ahogy néztem csak mosolyogtam és el mertem hinni, hogy ilyen valóban létezhet, ilyen figyelmességek, gesztusok és önfeledt boldogság. Már túl idilli is volt és persze mikor ez megfogalmazódik az emberben, akkor jön is a baj. Az a bizonyos megérzés egyre jobban beigazolódik.
Sophia egy értelmiségi nő, míg Sylvain egy kétkezi munkás férfi. Ez a szerintem nem kicsi különbség bizony ki ütközik egy idő után. Ezt egyikük sem éli meg jól, ahogyan a néző sem. Egyszer csak váratlanul minden széthullik és ott pislogsz, hogy mi van. Igazából te sem tudod, mit kellene tenniük. Csak, hogy olyanokon nem csúszhat el a dolog,minthogy Sylvain azt mondja “mizé”. Közben meg érzed és érted ez Sophianak miért ilyen kellemetlen, főleg az ő baráti körében, ahol nem hogy az alapműveltség megvan, hanem annál több is. Ettől még nem nézi le a férfit, nem, csak az egy dolog, hogy a kémia jól működik köztük, az meg egy másik, hogy a kommunikáció milyen. Közben egyiküktől sem várható el, hogy hirtelen váltsanak a 40 év alatt megszokottból, az nem lenne önazonos.
Aztán Sophia újra találkozik exével, Xavierrel, akivel Sylvain miatt mentek szét. Vele azt érzi értelmesen, intelligensen tudnak beszélgetni, értekezni a világ dolgairól és ez pótolja a hiányérzetét. De a vele való testiség már nem tölti el ilyen boldogsággal. Sophia a történet végére úgy dönt, inkább két szék közé esik. És ezért nem is tudod hibáztatni. Egyik férfi sem hozzávaló igazából, csak nagy megalkuvások árán működhetnének és ezeket nem kell mindenáron erőltetni.
Sok ponton tudtam kapcsolódni a filmhez. Egyrészt ez a mindent elsöprő románc, amelytől a felhők fölött jársz, majd a hirtelen szembe ütköző valóság és az összetörő pofára esés.
Másrészt, hogy az ismerkedéseim döntő többségében én is a két véglettel találkozom. Az egyik, aki vonz és tudok vele a végtelenségig hülyéskedni, de komolyabb dolgokat, lelki vívódásokat már nem tudnék vele megosztani. A másik, akivel bármilyen témáról érdemben el tudok beszélgetni és megvitatni, de nem érzem azt, hogy le akarnék vele élni egy életet, sőt…
A film nem ad megoldást és itt szerintem a néző nem is hiányolja. Nem vágyik valami bele erőltetett tündérmesés happy endre. Vagyis de, a való életben is, de egy olyan befejezés áthúzná a film nyújtotta élményt. Szerintem mindenképp megéri 2 órát rászánni.
Ha megnéznéd: https://artmozi.hu/filmek/szerelem-termeszete
Fotók: MK2 Films
Sári
