a kultúra élmény

Színház a hálószobánkban

Könnyű dolga volt a rendezőnek, Rusznyák Gábornak a Pókfonálon című darabbal, mert nincs az a néző, aki valamilyen formában ne tudna azonosulni a szereplőivel. Alexandru Popa darabja ugyanis olyan kapcsolati és magánéleti helyzeteket elemez, amelyek mindannyiunk életében előfordulhattak már, főleg, ha a néző egy 40 fölötti, gyerekes pár valamelyik tagja.

Adott öt ember, egy gondolatkísérlet, és két durva csavar a darab végén.

Popa szakértő ebben a világban: maga is pszichiáterként érkezett a színházba, és a Pókfonálon volt az első ilyen darabja, de itthon már bemutatták a másik hasonlót is Boldogság titka címmel, szintén Rusznyák rendezésében.

A darab végig egy lakásban játszódik, felütése pedig az, hogy a főszereplő, Andu (Lajos András) kolostorba akar vonulni, elhagyni a családját, a felesége pedig a hír hallatán felhívja a barátaikat, hátha együtt sikerül lebeszélni a férjet a döntéséről.

Nehéz dolga is volt a rendezőnek ezzel a darabbal, mert könnyű kapcsolódási pontot találni benne, és éppen ezért könnyű kiszűrni a hamis mondatokat és jeleneteket. Egy nagyon tiszta és pontos dráma és egy átgondolt rendezői koncepció kell ahhoz, hogy ne bukjon le a darab. Olyan megvalósítás, ami nemcsak a kérdéseket boncolgatja, hanem megnyitja a megértés útját a nézőben, még akkor is, ha nem ad egyértelmű választ, vagy ha igen, az nem lesz népszerű. Szerencsére mindkettő adott. Olyan hiteles színészi játékkal és olyan éles drámai helyzetekkel találkozunk, hogy az előadás alatt azon kaptam magam, milyen jó lenne a nézők arcát látni egy titkos ablakon keresztül. Minden bizonnyal tanulságos pillanatokban lett volna részem. A darab ugyanis végig kellemetlen pillanatokon hajtja keresztül nézőit, akiknek nincs menekvésük, végig kell ülniük az előadást, amely sem a színészt, sem a nézőt nem kíméli.

Mintha a saját hálószobánkban játszódna, úgy ülünk ott Loryval (Prohászka Fanni), Anduval, Almával (Fazakas Júlia) és a többiekkel együtt a színpadon.

Hihetetlen alakításokat látunk magunk előtt. Lajos András Anduja szépen araszol ebben a számára egyébként is nehéz világban, abban a helyzetben, amit cipel magában. A személyisége is hordoz olyan alapjegyeket, amelyek nem teszik őt a legjobb kommunikátorrá, a szerettei iránti tisztelete és ragaszkodása pedig eleve megnehezíti a pillanatnyi élethelyzetének megoldását. Fazakas Júlia a kezdeti tagadástól a meggyőzésig, a zsarolástól a megértésig széles területen ingázik, érzelmeiben hitelesen. Ez a helyzet számára feldolgozhatatlan, de küzd, meg akarja érteni és meg akarja változtatni, ami egyes pillanatokban sikerülni is látszik, csak azért, hogy a darab végén egy csavarral örökre eltávolodjon a lehetséges megoldástól. Prohászka Fanni Loryja az egyik legjobban megírt karakter: iszonyatos cinizmussal tartja magát távol az elkeseredéstől, csak azért, hogy a darab végén meglepődjünk az ő döntésén is.

Simon Zoltán Petru, a kigyúrt felsőtestű ortopéd orvos. Megcsalta a feleségét, de már táncolna vissza. Tettét a barátai előtt szégyelli. Úristen, hány ilyen embert látni manapság például az ismerkedős oldalakon! A legtöbbjük nem is ismerkedni megy oda, csak azért, hogy arról beszélhessen idegeneknek, amit a legközelebbi barátainak sosem mondana el.

Edvi Henrietta Doroteeaként hófehér ruhájában légiesen, a legnagyobb igazságokat kimondva irányítja a darabot azzal, hogy kiprovokálja a többiek reakcióit. Erős és törékeny egyszerre, róla is kiderül persze néhány dolog és annak az ellenkezője is a darab során. A pszichiátria a kisujjában van, a saját traumáit mégsem tudja feldolgozni. A színészek igazi profizmussal segítik egymást a darab adta helyzetekben, de csak azért, hogy a végén Popa minden megoldást, minden pillanatot fél kézzel összegyűrjön és elvessen, a feldolgozással pedig a nézőt már magára hagyja. Olyannyira, hogy a közönség tapsolni is elfelejt, még az 50. előadáson is.

A darab a színészeket sem kíméli. Fazakas Júliával beszélgettem az előadás után, ő úgy érzi, ők is egy-egy pszichiátriai ülés részesei lesznek minden újabb Pókfonálon-előadáson. Nem sok ilyen darab van, ahol a cselekmény nézőre és színészre egyaránt hat. Popa a darabot nemcsak a nézőknek, hanem a színészeknek is írta.

Az előadás egy átkelő út két döntés, két helyzet között. Minden szereplő ebben az átmeneti állapotban van, jön valami új, de közben az ember a régit sem ereszti. Van, aki megtehetné az utat a változás felé, de nem akarja, van, aki menne, de nem tud, és van, aki szabadon kering az élethelyzetek között, ahogy az életben.

Ehhez az átkeléshez vizuális keretet ad Rusznyák Gábor díszlete is: az utat semmi sem könnyíti meg. Erre utal az ágy mellett a színpadot átszelő árok is, amelyen a színészeknek át kell lépniük: szó szerint ott tátong a szakadék a két helyzet között. A legszimbolikusabb elem pedig a hatalmas, tükörszerű fal, amely mögé bizonyos fényekben be lehet látni, és olyankor megvillan a spirituális réteg, ami mindannyiunkra vár valahol.

A Pókfonálon magyarországi ősbemutatója a Miskolci Játékszínben volt, ahol már három éve teltházzal játsszák a darabot.

Az előadás hivatalos oldala: https://mnsz.hu/hu/eloadasok/pokfonalon-16

Fotók: Éder Vera

Plakátterv: Fazakas Júlia

Artus Stella