Ez a típusú kísérletező kamaraopera meglepő választás a Karinthy Színháztól, amelyet a közönség elsősorban szórakoztató teátrumként ismer. A színház igazgatója, Olt Tamás azonban kiemelte: Karinthy Márton annak idején pontosan ilyen jellegű, mélyebb darabokat is elképzelt a falak között.
A darab alkotói gárdája szoros együttműködésben hozta létre az előadást: a szövegkönyvet Dobra Mara írta, a zenét Zarándy Ákos szerezte, a rendezésért pedig Váradi R. Szabolcs felelt. A próbafolyamat alatt is rengeteget alakult a produkció, amely műfajilag is izgalmas határokat feszeget: egyrészt klasszikus opera, másrészt prózai színház, sőt még mozgásszínházi elemeket is bőven tartalmaz. Énekelt és beszélt dialógusok váltakoznak, és a fizikai színház is lépten-nyomon megjelenik. Minden szereplőnek megvan a maga kifejezőeszköz-rendszere, amelyen túlnyomó részben kommunikál a többiekkel.



Mindössze 60 perc alatt – amely akár egy pszichiátriai konzultáció időtartama is lehetne – jutnak el a szereplők egy éjszakai telefonbeszélgetéstől a teljes lelki lemeztelenedésig.
A darab a két főhős, anya és lánya lelkének mélyére merül, ahol gyermekkori traumák látnak napvilágot. Aki beül az előadásra, a két színésszel és a táncossal együtt merülhet le, hogy megtalálja az évek során megkeményedett sérelmek gyökerét, és eljuthasson a remélt megtisztulás felé.
A történet magja egy látszólag egyszerű szituáció: a cselekmény egy éjszakai telefonbeszélgetéssel indul. A két főhős, Dobra Mara és Horváth Mária a valóságban is anya és lánya, ami pikáns réteget ad az előadáshoz – különösen annak tudatában, hogy a darabot ők maguk írták. A hívást a lány indítja el, akinek nyolcéves kislánya váratlanul megtagadja a megszólalást. A lány a saját édesanyjával próbálja megkeresni e reakció múltba mutató okait, és a párbeszéd során kiderül, hogy a mintázat transzgenerációs: amikor ő maga volt nyolcéves, az énekesként dolgozó édesanyja egy hangszálgyulladás miatt szintén hallgatásba burkolózott, hogy megmentse a hangját.


A telefonon keresztüli párbeszéd egyre több titkot hasít fel. A két nő között évtizedek óta feszülő, kimondatlan sérelmek és elhallgatások sorra a felszínre bukkannak. A fizikai színházi elemekkel építkező előadásban kulcsszerepet kap Cvikli Fanni táncművész is, aki a darabot végigvezeti, építi, és megidézi a harmadik generációt képviselő, a színpadon fizikai valójában mindkét nőben jelen lévő kislányt.
A zene elengedhetetlen eleme az előadásnak. A zenekar mindvégig jelen van a színpadon, és magas színvonalú, csodálatos játékkal adja elő Zarándy zenéjét, amely kifejezetten izgalmasan szövi át az egész darabot: néha a háttérből, csendben, néha pedig előretörve, erőteljesen.
Horváth Mária tökéletes énekhanggal kapcsolódik a zenekarhoz. Míg azonban az énekes részek szárnyalnak, addig a prózai megnyilvánulásoknál hiányzik a kellő mélység és őszinteség, ami a színészi eszköztár hiányosságaira mutat rá. Talán jobban örültem volna, ha a hang nem ennyire telt és tiszta, de a közös dialógusok őszintesége jelen van – hiszen ez a darab lényege, és annak feltétele, hogy mi, nézők is végig együtt merülhessünk a szereplőkkel. Ennek a darabnak a kulcsa ez a határtalan őszinteség; csak így tud működni, és ezt sajnos nem minden pillanatban kaptuk meg a színpadon.
Sokat hozzátesz az élményhez az előadás látványvilága, amely Bati Nikoletta díszlet- és jelmeztervező munkáját dicséri, és álomszerű atmoszférát teremt. A különleges vizuális megformálás, a gyönyörű jelmezek és a darab egyes részeiben bejátszott vetítés az előadás legerősebb elemei közé tartoznak. A látvány gazdagsága ugyanakkor néha már-már „túlírja” a darabot, és a vizuális élmény helyenként elviszi a fókuszt a tényleges mondanivalóról.








A térben megjelenő csomagok a szövegben is előkerülnek: ezek a ballasztok a gyerekkorban ért traumákat jelképezik. A korai – jellemzően szülő-gyermek – kapcsolatainkban ránk rakódott terhek addig nehezítik az életünket, amíg fel nem dolgozzuk őket.
Nem lesz olyan néző ezen az előadáson, aki ne találna kapcsolódási pontot a saját életével, én magam többet is találtam. Ugyanakkor az igazi katarzis elmaradt. Egy-egy átlényegült, őszinte pillanat után a történet és a játék mindig visszalibbent egy felszínesebb szintre. Váradi R. Szabolcs rendezése mindent megtett e borzasztóan komplex és mély mondanivaló hiteles közvetítéséért, de nem rajta múlott, hogy a valódi hús-vér dráma elmaradt. Hatalmas feladat ez a színésztől: a saját anyjával, vagy a saját lányával játszani egy színpadon, iszonyatosan sokat követel egy ilyen helyzet, de ez a feladat. Voltak pillanatok a színészi játékban és a szövegben, amikor azt gondoltam, hogy valóban mély lelki kinyilatkoztatást látok, de kevés ilyen volt. Ennek ellenére, így is egy kifejezetten nehéz darabról van szó, és rögös az az út, amin végigviszi a nézőt.
Az darab végére úgy tűnik, a két színésznőnek sikerül elengednie a színpadon a cipelt csomagokat, dobozokat, és eljutnak egymás megértéséig. Ezzel felmutatják a darab legfontosabb üzenetét: az igazi felszabaduláshoz és a terhek elengedéséhez bölcsességre van szükség, amellyel végül megtanuljuk elfogadni, sőt szeretni azt a másikat, akitől a sebeinket hordozzuk. Olyan ez az anya-gyermek kapcsolat, amely még a legszerencsésebbek esetében is óhatatlanul hordoz terheket; ezektől meg kell szabadulnia a szenvedőnek, meg kell tisztítania a viszonyt. A darab szimbólumrendszerében plasztikusan meg is jelenik ez a folyamat: az asztalon a darab elején egy kávéval teli üvegpohár áll, a legvégén pedig egy pohár tej. Az ital elveszítette a kávé barnás színét és hófehérre váltott jelezve, hogy talán sikerült elengedni a terheket, és megtisztulva továbbvinni a kapcsolatot. Sok a szimbólum, sok a hasonlat, ezért is érzem néha úgy magam, mint egy kiállításon, mintha Marina Abramovic performanszába csöppentem volna.
A befejezés közelében egy fontos igazság hangzik el, amelynek a saját életünkben való megfogalmazásához némi élettapasztalatra és bölcsességre van szükségünk: „Az igazi szabadság az, amikor feltétel nélkül mindenkire árasztom a szeretetem anélkül, hogy nekem magamnak szükségem volna elismerésre, figyelemre és visszaigazolásra.” A traumáink feldolgozása után, valami ilyen szabadságot érezhetünk, ha eljutunk oda.



Az előadás hivatalos oldala: https://www.karinthyszinhaz.hu/eloadasok/56-anyam-hangja-
A fényképeket Győrfi-Forgács Beáta készítette.
Artus Stella